2017/03/25

Sorok mögött: A téma ezennel a helyszínek és a tavasz, meg egy kis szörnyetegezés

Azt gondoltam, ez a téma nekem most nem fog menni, aztán hirtelen szembejött egy cikk, ami azt taglalta, hogy jaj, hát mennyire nem feminista a Szépség és a szörnyeteg, és hirtelen elfogott a helyszínnel, szerelemmel, tavasszal kapcsolatos ihlet, hogy hopp, azért itt álljunk meg egy szóra és ne hagyjuk magunkat átverni. Pont ez az a történet, amiben a helyszínek mindent megsúgnak.
Nézzük sorban.
Javíthatatlanul és mélységesen romantikus alkat vagyok, de nem, nem a randi-vacsi-gyertyafény kombó szinten, azt hagyjuk, hanem inkább egy mélységes értelmezési rétegben, ahol mint egyén, személyiség, úgy nagyon kedvelem a szépen komponált helyszíneket és körülményeket, az illatokat, a fényeket, a természet hétköznapi és különleges jelenségeit, de még az ember alkotta szépségeket is, amilyen mondjuk egy bazi nagy szörnyeteg kastélya, abban is a könyvtár.
És hogy hogy jön ez a témához?
Nem hiszem el, hogy ebben a mesében! nem sikerül tovább látni az orrunknál. De hogy segítsek, hát kérdezek egy fontosat. Szerintetek igazából ki a szörnyeteg ebben a mesében? Az, aki annak látszik? Nekem nagyon nem. Szerintetek aki egyszer hibázott és aztán máshogy látja a világot, nem érdemel új esélyeket? Aki nem volt érdemes szeretetre, egyszer egy állapotában, az örökre arra ítéltetik, hogy többé ne szeressék?
Ez a mese szerintem a szeretetről és legfőképpen az önismeret fontosságáról szól. És ezt gyönyörűen kifejezik a helyszínek is meg az egész történet. Aki az önálló döntésekre képes és mélységben is tisztábban látó Bell-t stockholm-szindrómásnak titulálja, az nem érti ezt a mesét, és sajnálom, ha nem. Bell nem azért szereti  meg a szörnyet, mert az ráüvölt, fogva tartja és terrorizálja, sőt! Meg ugye nem is annyira erről akarok írni, de számomra mindent kifejez a kocsmatöltelék egobajnok Gaston és a lázítása, felszínessége, az emberek iránta való rajongása, kontra önmagát szörnyetegnek tartó és elsőre e szerinti sablon szerint viselkedő szörny között. A látszat gyakran mást takar, mint amit elsőre hinnél, szerintem ez persze kézenfekvő mindenkinek, na de mit takar? Ott a könyvtár, egy hatalmas helyszín, amiben ott az ígéret is, hogy Bell ezen a helyen boldog is lehetne. Ez egy szimbolikus és nagyon fontos helyszín. Vagyis a helyszín gyakran sokkal fontosabb jelentéstartalommal bír, mint hinnénk. Szerintem azt is magában hordja a film, hogy a szörnyetegünk valójában nem képes elhinni saját magáról, hogy nem szörnyeteg már, és ehhez a felismeréshez Bell kedvessége képes elvezetni majd, önmagában senki nem tud kibújni abból, ha saját magát szörnynek hiszi, holott már nem az, vagy sosem volt, csak mindig úgy tett, vagy ha az volt, hát az már mindegy, mert most már nem az. (Ezt jól megaszontam.) A helyszínek meg magukért beszélnek, csak kéne látni őket. A filmesek ezt atmoszférateremtésnek nevezik, ahol még egy bogárka is hitelesebbé teheti az adott helyszínt. És mi az a hely, ahol Bell boldog lehet? Magáért beszél, ez a helyszín egy ígéret, ami a szörnyetegünkről is elárul mindent, mert jelentése van:





Nézzük csak, helyszínek, fák meg virágok, vagy fagyottan roppanó hó. Soha nem fogom elfelejteni, hogy meg voltam győződve róla egykoron, milyen jó vagyok leírásban és a helyszínelésben, amikor ábrázolni kell hol is vagyunk. Megy az nekem, hát olyan frankón be tudom építeni meg minden. Gondosan formázott bekezdésekben, csinos kis blokkokban, szép, de persze eléggé üres szavakkal, úgy ábrázoltam, majd beleszakadtam. Mert hát ami a fejemben van, nálam eleve gigantikus. Olyan helyszínek, amilyen a császári palota, élőben elképesztően fényűző, hatalmas és látványos lehetett, meg annak több szintes, lépcsőkkel összekötött virágoktól lüktető teraszkertjei és a többi és a többi. Aztán hirtelen rám tört a felismerés, milyen üresek és mozdulatlanok ezek a helyszínek a papíron, ez nem az, amit én akartam, hát ezek milyen egysíkúak, és mennyire kilógnak a cselekményből.

Idült kezdő állapotomban kerestem egy képeslapot, a szereplőim mögé szökkentem és amíg ők beszélgettek, addig ezt én nagy vigyorogva ott tartottam elégedetten mögöttük, mintha úgy tudnám, nem is látszom, forgassatok csak, itt se vagyok, és ez így marhajó lesz. Khm...elég béna, nem? Képzeld el a felismerést, amikor erre rájöttem és alkotói szemem hirtelen ráfókuszált. Megpillantottam, hogy a leírásaim nemhogy tökéletlenek, de néha egyenesen viccesek és ott állok egy képeslappal pizsamában. Jajgattam vagy egy hétig, hiszen micsoda helyszínek ragadtak bennem ezek szerint, amikből csak képeslapnyit hoztam bele a szövegbe, és mögüle még én is kilátszom ezzel a hülye elégedett vigyorral. Ennek azonnal véget akartam vetni és letettem a tollat. Nagyjából három hónapig nem írtam. Elmentem írósulizni leírásra, ami további felismeréseket hozott és amikor beindult a leírógépezetem, felülmúltam minden korábbi elképzelésemet. Hirtelen rájöttem, hogy működik jól a kezem alatt a leírás, s miért olyan baromira fontos. Persze ebben is lehet még fejlődni.
Láttam magam előtt a csatajeleneteket, helyszíneket, a göcsörtös fájú erdőket, utakat, városokat, amihez képest a szereplőim szoborrá merevedett cirkuszi légtornászokként billegtek a régi történetben. Lógtak a levegőben, de mentségemre legyen mondva a képeslapgyűjteményem azért egész mutatós.

Új módszert kellett kidolgoznom és a szereplőim leszálltak a földre, a hátterek megnövekedtek, mozogni, zsizsegni kezdtek, a városok lüktettek és a szürke bazaltkővel kirakott utak porszaga az orromba szökött.
A világom, amiben a történet játszódik, mindig fontos keret, nem egy háttérfestmény és nem is képeslap, nem különül el, nem lehet blokkokba szedni, hanem egy közeg, amiben a szereplőim élnek és ehhez a helyszínt eszközként kell kezelnem, amit folyamatosan használok. Megtisztelni őket azzal, hogy hagyom ebben élni, mocorogni, küzdeni őket, elvezetett oda, hogy szimbólumokkal is elkezdtem dolgozni és ebben a mélységben a szimbólumaim remekül összetartják a sztorit is. Néha ezek a szimbólumok valójában impozáns helyszínek. Mint a metaforikus kifejezés: A kígyóverem. A harmadik részben pedig alaposan bemutatom, hogy is néznek ki ezek a kígyók és miért annyira erős ez a metafora.


Helyszín, ahol nem jártam, csak szívvel. Egy eltűnt világ, egy ezer évvel ezelőtti, letűnt kor, hát hogy mehetnék el most Isztambulba, se pénzem, se időm rá és már a törökök eltüntettek a Hagia Sophián kívül mindent a világon. Nem találnék ott semmit, ami nekem kívánságom volna. Még a levegő sem lesz olyan szagú, mint ezer éve, csupa olaj, benzin, de egyszer elmegyek. Egyszer meg kell tudnom, olyan-e, amilyennek képzeltem. Egyszer beleszagolok a tenger szagába, ott, azon a helyen ahol két tenger és két földrész ér össze egymással. Egyszer megnézem a gigantikus Fal romjait, amit talán a hőseim is láthattak a saját szemükkel. De más nincs.
Útikönyvek és más írók -Passuth László- leírásai mentettek meg, amennyire egy vak, de túlbuzgó bátorságban gazdag írócskát meg lehet menteni.
Szívvel írtam Bizáncot, mert annak legmélyebb rétegét is kibontotta belőlem ez a sok szereplő, ezek a helyek, és nincs mese, a helyszínünk a jól leírt hely élővé teszi az elme ecsetjével festett filmvásznakat.

Tavasz? Alig vártam, szeretem a friss levegőt, ha a szomszéd épp nem gyújt be a kályhájába a tavalyi cipőjével, meg ha a macskák nem pont az ablakom alatt nászolnak, azzal a fura gondolattal bombázva megpihent fejemet, hogy épp megerőszakolnak tőlem pár méterre egy lánycicát. De hogy nem lehet ezt inkább dorombolással kiváltani eme éktelen nyervogás helyett...no, tavasz. Rügyek, új élet szimbóluma, meg kismacskagyár. Jut eszembe, Bizánc tele volt macskákkal, ehhez képest még nem tettem bele eleget. Ideje pótolni :)

Ezt írták a többiek a témában:

On Sai

Bartos Zsuzsa

Puska Veronika

Kleinheincz Csilla

Gaura Ági

Megjegyzés küldése