2017/06/21

Író tanfolyam haladóknak


12 hetes író-tanfolyamot indítok 2017. 08. 01-től, bár egy kicsit szerényebb kifejezést kerestem, de nem találtam jobbat.
Olyan szárnypróbáló zsáner-írókat várok elsősorban, akiknek vannak már tapasztalatai, de egy kicsit mintha megrekedtek volna az úton, és szeretnének tovább lépni, összerakni magukat, rendszerezni eddigi tudásukat és magabiztosabban kezelni a szövegeiket. Ha ért már csalódás és hajszálnyira vagy a kiadói szinttől, de még nem sikerült elérned, akkor itt a helyed! Ez általában egy vagy két megírt regényt is jelent, amikre szükség lesz a képzés során.

A tananyagok komplex módon lefedik az írásszakma alapvető munkafolyamatait. Tartalmaz némi személyiségfejlesztést is, és rálátást nyújt a lehetőségekre. A szövegeket csak mi ketten látjuk, a képzés ennyiben bizalmas, a szövegeid nem kerülnek máshoz, velem fogsz dolgozni.
Mivel ez a tanfolyam elsősorban zsánerirodalmi, ezért a lírai és szépírói vénával rendelkezőket máshoz irányítanám. Ám, ha a szórakoztató irodalomban szeretnél boldogulni és megtalálni a helyed, hajlandó vagy dolgozni a célodért, akkor ez a kurzus neked való.

Tematika a következő:
1.       − A karakter és konfliktus láthatósága, avagy a dramaturgia alapjai
2.       − Világ, karakter, konfliktus, a logikai rendszerben, avagy mi az a koherencia egy történetben?
3.      − A történet megírása – A világ- karakter- konfliktus zárt kör a karakterben – motiváció a párbeszédekben és narrációban.
4.      − A motiváció- karakter- világépítés hármas egymásra hatása és a novellaszerkezet
5.      − A párbeszéd- karakter és a fókusz, koherencia és a narrációs módok keretei
6.      − A narrációs módok/narrációtípusok - világépítés a nyelvi közvetítés elemeinél, és a zsánerek egyéb jellemzői
7.     − A regényírás módszertana, a dramaturgia és a szöveg ritmusa – lényegmutatás eszközei
8.     − Jelenetírás és a szövegszerkezet, horog és csavarok
9.      − Mire jók a specifikus elemek és a jó leírás?
10.  − Beszéljünk a szavakról, egy kis nyelvtan és műveltség
11.    − Tippek a javításhoz, béta és kritika
12.  − Milyen csapda lehet a siker, mi a plágium, a szerzői jog, kapcsolat egy kiadóval

Az oktatás hetente küldött on-line anyagokkal folyik, nem szükséges személyes konzultáció.

Részleteket és bővebb tájékoztatást a prokopia75@gmail.com e-mailcímen kérhettek.

2017/06/19

Mit csinál a kiscsibe a bölcsiben?

A humoros cím ellenére az egyik legkomolyabb bejegyzésemre készülök ezzel, de valahogy annyira kínálta magát...
Elárulom miről lesz szó. A minap belefutottam egy cikkbe, ahol Bán Mór Hunyadi sorozatát egy történészi szemlélettel megközelítő cikkíró elemzett, és felvetette a történelmi csúsztatások témáját, valamint a "kutatás" kérdéskörét. Így aztán az jutott az eszembe, hogy erről nem ártana beszélni, mert úgy tűnik, hogy zavarok keletkeztek az erőben.
Kezdjük azzal, hogy a történész szemével kifejezést is egy enyhe csúsztatásnak érzem, mert jelen esetben egy elemzés folyt le, amit szigorúan véve sem tudok túl komolyan venni.
Erről a cikkről van szó:

https://tortenelem.444.hu/2017/06/07/ban-mor-hunyadi-sorozata-a-tortenesz-szemevel

Nézzük a dolgok hétköznapi oldalát: te tudod, mit dolgozik egy történész? Vagy hogyan dolgozik egy író, egy nyelvész, egy régész, vagy pontosan mit csinál egy pék, egy pincér, egy kamionsofőr?
Van, amit látunk mások munkavégzéséből, de azért vannak olyan részei is, amit nem látunk, és ezennel ideje átlépni a sztereotípiákon és néha nagyon jó lenne megbecsülni egymás tudását és munkáját is. Innen jön ugyanis az a probléma, amikor egy történész elővesz egy történelmi regényírót és számon kéri, noha mentségére legyen mondva, nem rosszindulattal teszi, hogy hát a tények kérem szépen néha picit máshogy festenek. És hát eljutunk ahhoz a kérdéshez is, hogyan néz ki az a dolog, amikor a történelmi regényíró kutatást végez és hogyan néz ki az, amikor ugyanezt egy történész teszi.

A tudományos életben minden területen fontosak a kutatások, bizonyos módszertanok és eljárások, szigorú feltételek, publikációkhoz, kísérletekhez, modern tesztekhez  kötött mozgásterek és mindenféle szépséges előfeltételek vannak, melynek egyike a szakmai felkészültség is. Egy történész kutatói tevékenysége nagyban papírmunka, régi szövegek elemzése, összevetése, néha egészen egybevág a klasszika filológiával, legfeljebb nem hat nyelven teszik meg a lépéseket, "mindössze" latin és ógörög szövegekkel, vagy ahogy a diplomatikában oklevelekkel, a heraldikában meg címerekkel és így tovább. A tudományosság szigorú keretein belül pedig levonják a szakmailag megalapozott következtetéseket a gyűjtéseikből. Ez egy szakma. Komoly tudással a háttérben.
Lényeg: elképesztő tudáshalmaz szükséges a munka legalapvetőbb elvégzéséhez ezen a területen és zárójelben megjegyezném itt, hogy ezeket a következtetéseket, eredményeket potenciálisan a történelmi regényírók szeretik a legjobban figyelni és feldolgozni, és a gyakorlatban felhasználni.

Ám egy történelmi regényíró másként érintkezik a történelemmel. Egy történelmi regényíró kritikusan gondolkodik, de ezt nem elsősorban a tudományos feltételek alapján teszi, kutatásai éppen hogy a történészi, régészeti, nyelvészeti stb. területekre kiterjedve és a történészek felé bizalommal fordulva gyakran egészen átfogóak, és bizony megesik, hogy neves történészek parttalan vitáinak kereszttüzében találja magát mégpedig igen gyakran. Ráadásul egészen drágán elérhető, hosszú kötetek kitartó tanulmányozása és jegyzetelése közben kiderül, hogy a mag, amiről a történészek vitatkoznak, egyszerű és rövid, a vita a következtetésekkel alakult ki. Ilyenkor a mag, mint tény ott marad, a történészi vita pedig kitűnő alapot nyújthat két regénybeli karakter konfliktusához, így képviseltetve két ellentétes álláspontot. Máskor meg nem.
Máskor a történelmi regényíró az életszerűséget tekintetbe véve találkozik mócsingosan túlbonyolított, valójában kézenfekvő dolgokkal, amikből kemény történészi munkával problémát sikerült gyártani. Ilyenkor az írónak joga van a mócsingot mellőzni és gyakran kiderül, hogy jogosan tette.
A történelmi regényírót a tények érdeklik és elsősorban az életszerűség, egyben pedig érdekes helyzete van, mert nem kötik meg a kezét a tudományos keretek. Sokkal inkább regényíró, irodalmár, kalandor, mint merev nyakkal bizonygató tudós. Elsősorban szórakoztatni szeretne, kapcsolatot teremteni a mai emberekkel, atmoszférát teremteni a történelmet közvetlenebb és elérhetőbb, átélhetőbb anyaggá tenni és nem kioktató, didaktikus adathalmazzá, hanem valaha élt emberek életterévé tenni. Ez akkor jó, ha a történelmi közeggel amiről ír, valóban egybevágó képet tud mutatni a történeti kánonnal. Ez tehát egy másik szakma, teljesen más szakmai fogásokkal és hatalmas felkészültséget igényel nemcsak a kutatások tekintetében, de az írói szakmára tekintettel is.

Azt pedig szintén ne feledjük el tudományos keretek ide vagy oda, hogy senki sem tévedhetetlen és a történelem, az emberiség nagy meséje bizony továbbra is képlékeny, az egzaktságtól olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Még az sem kizárt, hogy egyes történelmi regényírók közelebb állnak elgondolásaikkal a valósághoz még olyankor is, amikor fiktív elemeket hoznak be, mint a szigorú keretek közé szorított történészek. És ez teljesen rendben van így.

Tehát a végső konzekvencia:
Ha egy történész kutatómunkát végez, gyakorolja a szakmáját a saját keretein belül.
Ha egy író történelmi regényéhez kutatásokat végez, bizony ő is a saját szakmáját gyakorolja.
A két szakmai vonal a "kutatás" szó tekintetében összemoshatatlan. Teljesen más a jellege és célja, az eszközei és nem hiszem, hogy amikor egy olvasó meghallja, hogy a történelmi regényíró kutat, olyankor épp egy heraldikai gyűjteményre asszociálna, amit az író latin betűivel bogarászna.

Egyébiránt egy történelmi regényírónak komplexebben kell látnia a történelemtudományt, ha közelebb akarja hozni egymáshoz az embereket és ezt tudományágat. Láthatjuk, milyen szimbiózisban élünk tehát. A tisztelet mindenkinek kijár a saját területén. Ne legyünk túl szigorúak egymással és kár egy másik szakma alapvető ismérvrendszerét számon kérni egy másikon.
Egy történelmi regényíró nem tankönyvet ír, hanem történetet. Nem kérhetjük számon rajta a szakkönyvek precizitását és hozzá kell tennem, hogy ettől még bizony ezek a regények alapos hitelességgel is bírnak. Ha nem így lenne, nem lehetne történelmi regény.

A kutatás szó tehát nem csak a tudósoké, és nem csak úgy lehet elvégezni, mint ők, kezeljük hát helyén a dolgokat és egymást is.


2017/06/03

!kotahrí ,óicákav a nöj - !ergéV

Furcsa alkotói válságban vagyok. Nem írok, nem létezem egy kicsit máshogy, mint év végét pörgető szülőként. De jól van ez így.
Gyermekemet táplálom most, szellemileg, az ész adta táplálékkal, jövő héten év végi vizsga. Mikor szóba kerül, senki nem érti mi ez, és miért vállaltam egyáltalán ezt az itthon-tanulást. Igazából őérte. Mert érzem, mennyire értékes, izgalmas, tartalmas személyiség, mennyire csodálatos elme, mekkora lélek. Nem bírtam nézni, ahogy az iskolarendszer bedarálja válogatás nélkül olyan gyerekekkel, akik csak lézengenek és beviszik a beléjük ivódott erőszakot az iskolába. Ott van a bőrük alatt. És megszakad a szívem értük, de nem tehetek semmit az érdekükben. Pontosan tudom, a gyerekekből melyiket verik otthon, melyiknek az apja vedel, aki naponta szétcsap köztük. A gyereke is ezt teszi, csak ő a suliban vagy máshogy, lehetőleg manipulatív módon. Tudom, melyik gyerek szerényebb, és lesüti a szemét, ha felé fordulok, csak mert ő cigány és nincs hozzászokva, hogy valaki egyáltalán ránézzen. Aztán csendben nyújtom neki a könyvjelzőt, cinkosan, a többiek észre sem veszik, így azért mégsem lóg ki, lesz neki is, de nyíltan nem vállalta volna be. Tudom, hogy titokban örül, amiért figyelek rá. De ezek nem azok a gyerekek, akikkel egybe lehet engedni az enyémet. Miért? Mert amint az enyém ott van, rácsimpaszkodnak, és hatalmas kortyokban elkezdik szívni a vérét. Ezzel megy el az idő, felesleges közjátékokkal, amik azt hivatottak orvosolni, amit az erőszakos viselkedés által ejtett sebek okoztak a másikban, mint egy betegség, olyan. Átszűrődik az embereken, a szülőtől indulva bejárja a gyerekeket is, azt is, akinek nincs köze hozzá. És nem tanulnak emberhez méltón, mert nincs emberhez méltó életük, nyugodt hátterük. Bánkódnak, zaklatottak, ilyen körülmények között nem lehet minőségi munkát végezni ott, ahol a lelkeket tépázza a szél az iskolai szünetekben, nem látják a táblán az algebrát órán. És nem a szegénység a baj, hanem annál sokkal több. Kit érdekelnek az ikszek, amikor a barátomat megrúgták, mikor zaklatták a másikat és végig kellett nézni, amikor megalázták, mert egy apró hiba csúszott be neki aznapra és otthon maradt a tesicucc, vagy rosszabbul sikerült egy doga, mert előtte hiányzott betegségben lázasan meg nem pótolta a kötelezőt? Bosszúforralás és zaklatottság, bántások, fájdalmak. És ez mindennapos, állandó mentális teher a gyerekeknek, beviszik az iskolába, amit otthon látnak. Akiknél pedig nem szokás a konyhakéssel kergetőzés, ordenáré beszéd, ordítozás, leköpés, megalázás szavakkal, tettekkel, ott azok a gyerekek, akiknek a szülei egészségesen, jóravalóra, jóhiszeműre nevelnek, azok gyerekei sokkosan tűrik az iskolai bántalmazás minden szintjét. Azt a pozitív szintet is, amikor neki kell kötelezően mindent tudni, kitűnőnek lenni, versenyeken emelni az iskola nevének hírnevét és a tanárok kegyeiben viselni a stréberek bélyegeit. Nemcsak azt kell elviselnie, amibe belerángatják őket, azt is, amit a mellette lévőkkel követnek el, merthogy nézni sem kellemes, kiállni sem. Néznie kell, kiállni is és hiába védenék egymást, tehetetlenek. Látja, érzi. Érzi, hogy ez nagyon nem jó így.  Érzi, hogy ettől elhatárolódni csak érzelmi közönnyel tud, vagy nagyobb erőszakkal belefolyni és győzni, ami nem könnyű. Szellemi munkát szeretnének végezni, de nem megy a lelki sebekkel belül és ez nem edzettség kérdése, ez nem szocializáció. A szocializáció a közösség szelleme, az énekek, a kacsintások, tábortüzek, egymás jópofa hibáinak szeretése, a szocializáció elfogadás és szeretetteljes, amiben a konfliktusok nem mérgeznek, nem állandóak, nem a légkört kormozzák, nem gyilkolnak, hanem mintaként megoldásokat dobnak fel, hogyan szabad és érdemes egymással egy vitát emberhez méltón rendezni. A szocializáció nem az, hogy egy ember jól érzi magát, huszonkilenc pedig szenved miatta, mert az ő problémái kezeletlenek. A szocializációhoz egészséges gyerekek kellenek, lélekben akkor is, ha alattuk kerekesszék gurul. És sok a szülők nyomásában megtorzult, egészségtelen kölyök. Gyógyulniuk kellene. Hogy a sebek gyógyulhassanak és ne bántsanak másokat. Az nem szocializáció, hogy a gyerekemet odadobom a farkasoknak, hadd egyék, mert ez a probléma tökéletesen kezeletlen minden oldalról. Sem szülő, sem tanár, sem gyermekvédelem nem tesz semmit. És mi áll a háttérben? Egy darab alkoholista apuka. Így tesz tönkre hatványozottan másokat egy ember, aki ilyen felelőtlen, beteg és így halmozódnak egymásra a bajok. És senki nem tesz semmit. Illetve de, én kivettem az én gyerekemet az iskolából és ahelyett, hogy ott tudhatnám a kölyköt, azt remélve jó és képzett kezekben van, szeretetteljes közösségben, ahol becsülik, ehelyett bevállaltam, hogy hét tanárt helyettesítsek. Mert nem apró gyerekcsínyek vannak az iskolában, hanem földig alázás, megvetés, állandó verbális és fizikai erőszak.

Másik oldalról ott az állandó sulis jelenlét, a napi nyolc, kilenc óra távollét, ha valamit sportol, akkor még több, de sportolni kell, a testnevelés nagyjából a semmi és a kicsi közt mocorog, ha van éppen egyáltalán. És a gyerek  együtt idegenekkel az iskolai tanteremben ott rohad egész nap, akik egy idő után nem idegenek, és hazaszivárog az erőszak, hazajönnek a bajok a gyerekem lelkében bebagyulálva, és ijedten nyújtja át, és néz engem, mikor beszélünk ezekről. Alig van itthon, alig találkozunk, és csak hordja haza a mérgeket és csak mindenki elvárásokkal terheli minden oldalról, de velem, akitől kaphatna is erőt, nem csak elvennék tőle, nem tölthet időt, hogy ezeket a terheket elbírja, és a végletekig kimerül. Mit tegyünk? Mit kezdjünk ezekkel a másoktól jövő méltatlan és felesleges terhekkel? Ezzel, amivel egy felnőtt ember sem tud mit kezdeni, neki muszáj együtt élni. És gondolkodom. Mit tennék, ha velem ezek olyan felnőttesen megesnének, mondjuk egy munkahelyen? Azonnali hatállyal másnaptól felmondok és élek nélküle, megyek másfelé, megyek oda, ahol megbecsülnek, ahol várnak, ahová kellek, ahol jó szemmel nézik, észreveszik, amit tudok. Megválogatom, kivel állok szóba, és jogom van nemet mondani bárkinek, akivel nem akarok egy légtérben lenni, mert mondjuk, nem bír viselkedni és meg akar alázni, kihasználni. De egy gyereknek ma nem szabad iskola nélkül élni, hát kötelező, nekik bírni kell. Képzelj el egy munkahelyet, ami nagy csalódást okoz, szekálnak, kinevetnek, a főnököd megvet és egy dekát sem lát a tehetségeidből, mert folyton a problémás többiekkel van elfoglalva, hogy rendezze soraikat, és biztosítsa a körülményeket a minimális munkához, miközben te dolgoznál, de nem tudsz. Képzeld el, hogy gyűlölöd ezt a munkát, ami jó is lehetne, de mindent össze kell csak csapnod, egy percre sem mélyülhetsz el, pörögni kell, tovább, tovább, gyorsabban! Teljesíts! Maximumon, az alatt nem jó semmi, a legkisebb hibára is ott a bitó előtted, az egyesek, intők fenyegetése, meg a szülői keserűség, amikor az anyád szeme könnyes, hogy neked ez miért nem megy? Ezért még otthon is kell melóznod a nyolc óra iskolai iga és lelki terrorok után, pótlásként, hogy bírd a tempót és a teljesítménykényszert, mikor a tesók, szülők is még a nyakadban lihegnek. Tehát technikailag nincs egyetlen perc nyugalmad sem. Sehol. Soha. Hétvégéken iskolai műsor, sulis kirándulás, sulis majális, sulis akármicsoda-ünneplős rendezvény és a többi, amikor meg nem, akkor leckehegyek, témazáróra készülés, vagy a messzi-mamához menés családilag, hétfőtől meg kezdhetjük az egészet elölről.
Még a sulivécében is rád rúgják az ajtót és gúnyolnak már első nap, hogy szarni mersz! Hát milyen dolog ez? Természetes, emberek vagyunk, nem marslakók. De a gyerekek nem így viselkednek, nekik ez nem természetes, hanem fúj, undorító! És kiröhögnek. Egy életen át cikiznek ezután, hogy szarni mertél a vécében, kulturáltan, míg ők ott randalíroztak, mint valami huligánok. Tudom, mert megesett, már az első iskolai napon, megesett a fiammal.
Mindenki, de mindenki, aki azt gondolja, a gyermeke helyében azonnal felmondana egy munkahelyen ilyen körülmények fennforgása esetén, az álljon oda a gyerekhez, vezesse ki az iskolából és mondja meg neki, hogy oda soha többé nem kell visszamennie. Soha többé. Az enyémnek egy évig tartott, mire elhitte ezt egyáltalán, mire felfogta, hogy ez lehetséges. És bízom benne, hogy ha olyan emberrel kerül szemközt, aki érdemtelenségének jelét adja, akkor úgy elhajtja majd a büdös picsába, ahogy azt kell. Arra nevelem, hogy soha ne függjön másoktól, amennyire csak lehet, ne kényszerüljön embertelen alkukra, amik méltatlanok hozzá, de dolgozzon, ha eredményeket akar elérni, tegyen erőfeszítéseket és érdemelje ki a sikert.
A harmadik dolog, az oktatási színvonal. A tankönyvek tele vannak helyesírási hibákkal, logikai bakikkal, nem kicsikkel, ezen felül felszínesek, semmitmondók és didaktikusak. Nagyjából semmire nem jók. A kerettanterv egy tragédia. Ha mindent rendesen megtanulnánk, kellő mélységgel, gyakorlatokkal, kellő mennyiségű játékkal és érdekes egyebekkel, hogy abból tényleges tudás is legyen, és a gyerek ne érezze hülyének nézve magát, ne legyen se diszlexia, se diszkalkulia és egyéb tanulási zavarok konkrét okozója ez a rohanásmódszertan, akkor nagyjából három év kellene a rendes, ötödikes tananyag elsajátításához ebben a formában, ahogy most kérik. Csak történelemből a középkorig el kellett jutni és még erre jött az Árpád-házi királyok, 1301-ig. Szerencsére sikerült érdekessé tennem és a könyvet keveset használtuk, elavult még a legjobb tankönyv is. Rohanva és rohanva kellett volna haladnunk, de mi lassan tettük. Mi az őskortól nem úgy kotortunk végig a témán, hogy csak porzott utánunk az időszalag, megadtuk a módját, a történelem fontos tantárgy ugyanis, amibe egy ember teljes műveltsége beépülhet az élete folyamán, nem mindegy, milyen alapokat kap. És érdekessé tehető, elmagyarázható, még az évszámokat is fújja a gyerek, mert már tudja, mire kell használni azt, hogy építse be a gondolkodásba és hogyan vonjon párhuzamokat az események közt azok segítségével. A többi tárgyat hanyagoltuk kicsit, lazábban vettük, ahogy a könyv kérte is. Mert a gyereket érdekli egy csomó téma, de nem így, ahogy írva, kérve és kiadva vagyon. Nem ezekkel a nyakatekert, el nem magyarázott fogalmakkal és nem ilyen felszínesen, keresztülloholva vagy épp dedósan túlspilázva mindent. A két véglet. Egyszerre felnőttes és óvódás szintű. Nincs átmenet, nincs ember, aki ezt a teljes tananyagot rendesen végigvenné jó szívvel, lelkesen, minden tárgyból mintha azt hinnék, ez a gyerek ezt akarja megtanulni a legjobban. Egyik sem jó, a tizenéves korosztálynak tankönyvet írni a legrosszabb ennyiben, de azért nem kell nekik háromszor elmagyarázni a könnyűt és bedobni, elsiklani a nehéz fölött. Nem mellesleg 8 tantárgyból kell helyt állnia. Kíváncsi lennék, az 5-es informatika tesztet meg tudná-e csinálni egy normál átlagos pc felhasználó? Jelzem nem. Mert az vagyok és dunsztom sincs erről a sok magyarázásról, de használok gépet. Arra, amire nekem kell. Miért nem lehet hagyni a gyerekeket érdeklődni, diktátumok nélkül? Ha érdekli majd valami, azt megtanulja majd, akár azt is, hogy a paintben mit kell nyomni körcsináláshoz, hát egyem a szíveteket, egy pillanat megtanulni ott és akkor, amikor majd kell neki a gyakorlatban. Csüggedek és forrongok, nagyon nem jó ez az egész így.
Ráadásul az embertömegek zseninek tartják magukat, amiért tudják az 5. osztályos matematikát, és tízből nyolc felnőtt elrontja, mert nem tudja, hogy az összeadás/kivonás másodlagos művelet a szorzás/osztással szemben. Persze a maradék kettőből az egyiknek van ötödikes gyereke, a másik meg matektanár. Tényleg elhiszik az emberek, hogy ez a zsenialitás ismérve? Hát egy gondolat jár ehhez azért: ez kérem szépen nem matematika-tudás, hanem a műveletlenség ismérve, mert a zsenik nem itt kezdődnek, illő lenne egy ilyen fogalommal azért tisztában lenni. Akkor is, ha az ego szereti, ha hájjal kenegetik. A zsenik különben sem akarnak zsenik lenni, csak az ostobák kívánnak maguknak ilyen kivételes címkét, hátha kapnak egy kis elismerést, egy kis figyelmet. A zsenik csak teszik azt, amihez értenek és dolgoznak. Őket a világ érdekli és gondolkodnak róla, nem másokat lesnek, hogy az éppen mit csinál, meg annak mennyivel könnyebb meg jobb.
Az iskolai diktátum csak az ellenállást és elszigetelődést erősíti a gyerekekben, meglöttyintve a szokásos erőszakközeggel, amit fentebb leírtam. A parancs nem használ, ha ráüvöltesz valakire, hogy tudjon valamit, azt nem tudja egy percnél tovább, vagy még addig sem. És tudjátok mit? Nem is kell. Ami kötelező, az rossz? Gyakran valóban az. A gyerekek érzik, mennyire hülyének vannak nézve, mennyire manipulált, erőszakos közegben vannak és a teljesítményük, az optimálisnak, amire egyébként lazán képesek lennének a megfelelő keretek közt, most a ténylegesnek csak töredéke. Mennyire túl vannak terhelve a semmiért? Unalomban és kötelezettségekben pengeélen táncolnak a túlélésükért. Mert mit kapnak cserébe? Az iskola mit ad nekik? Tetvet, rühöt meg bolhákat, rohanást, bántást, testi, lelki sebeket, meg állítólag lexikális tudást, ami nem kell semmire, beáldozva ezért a kreativitásukat. Megéri az a nagy, tudás köré épített szent állat, ez az iskola, hogy etessük? Megéri? Tényleg ad valamit? Tényleg így kell ezt?

Miért kötelező ebben az országban mindig mindennel átesni a ló túloldalára? Kis változtatásokkal, kevesebb bürokráciával és átszervezéssel egészen remek iskolák lehetnének a maiak. A mostaniak nem azok. Alkalmatlanok a körülmények és alkalmatlanok a tananyagok. Tanárokat nem is minősítem, mert sokan úgy vannak, mint a disznó a jégen, ők is csak túl akarják élni ezt.

Taigetosz törvény. Nesze neked. Szerintem pár politikus újabban alapítványi iskolákban utazhat, mert arrafelé hajtják a népet. De az egészben az a vicc, a kígyó a saját farkába harapott ezzel.

Indexes cikket idézek:
Mi ez az egész pontosan?
A törvény a nehézségekkel küzdő gyerekeket két csoportba osztja. Az egyik a beilleszkedési, tanulási, magatartásbeli problémákkal küzdő gyerekek (BTM). Tankönyv szerint ide tartozik, aki mondjuk valamilyen sokkélmény hatására (rokon halála, baleset látványa, költözés) nem tud teljesíteni. Ezek – papíron – múló problémák.
A másik kategória a sajátos nevelési igény, SNI, amibe az állandó állapotok tartoznak: fogyatékosság, autizmus spektrumzavar, és – szintén tankönyv szerint – a diszgráfia, diszkalkulia, diszlexia, figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar.
Eddig mindkét kategóriában lehetett osztályozás alóli felmentést kérni, de a BTM-et most kiveszik a törvényből. Ez rendben is lenne, hiszen a „diszesek” bennmaradnak, ráadásul elképesztően hosszú kifutással írták meg a törvényt: akinek 2018-ban megvan a felmentése, az érettségiig (!) nem veszíti el, így például egy elsős gyereknek 18 éves koráig, 2030-ig megmarad.
Csakhogy a valóság, mint mindig, most is bekavar.
  • Ha a gyerekkel probléma van, a szülő vagy az iskola első körben a pedagógiai szakszolgálathoz (nevelési tanácsadókhoz) fordulhat. A tanácsadó csak a BTM-et mondhatja ki, ha ennél súlyosabb a gyanú, akkor továbbküldi az illetékes szakbizottsághoz a gyereket. Az SNI-t csak ők állapíthatják meg, ide közvetlenül szülő nem fordulhat. És akkor a problémák:Ezentúl kizárólag ezeken a bizottságokon múlik majd a felmentés, a nevelési tanácsadótól elveszik a jogot.
  • Ilyen bizottság minden megyében egy van, plusz Budapesten négy, a sorban állás akár egy év is lehet. Ez a gyerek fejlesztésében egy egész elvesztegetett év, mert amíg várakoznak, nem kap speciális ellátást.
  • A kategorizálás eléggé önkényes a gyakorlatban, szakmailag nincs rendesen leírva, pontosan hol kezdődik az SNI. 
  • A bizottságok nagyon nehezen osztogatnak SNI-s papírokat, Adorján szerint sokkal kevesebben kapnak, mint kellene, nagyjából a tényleg érintettek ötöde. Ennek oka lehet az is, hogy az az államnak is pénz: normatíva jár érte, és minimum heti 3 óra külön fejlesztés.
Mindezek miatt a gyakorlatban most a szülő érdekérvényesítő képessége is kell, hogy a határon billegő gyerekének megszerezze az SNI-papírt.
Vagyis ezentúl a hátrányosabb helyzetű, tanulatlan, kapcsolati hálóval nem rendelkező szülők gyerekei meg lesznek fosztva a felmentéstől, ezáltal könnyen lehet, hogy a továbbtanulás esélyétől is.
Ráadásul kevés a szakember is, aki a gyerekekkel foglalkozni tud. Az SNI-sek fele ellátatlan, és Budapesten is csak 60 százalék kap formailag és mennyiségileg is megfelelő kezelést.
„Ugyanazt érzem, mint a mindennapos testnevelés kapcsán. Bevezették úgy, hogy nincs elég tornaterem. Ugyanez van itt is. Az állam akkor hozzon törvényt, amikor meg tudja oldani a problémát" – mondja Adorján.
Amikor megkérdeztük tőle, hogy mit javasol majd az új törvény miatt kétségbeesve hozzá forduló szülőknek, annyit mondott: „Azt, amit eddig.” 
Keressen sok pénzt, hogy magántanárt tudjon fogadni.
És a még nagyobb rendszerhiba
Jenei Ferencné, az Ábécé Egyesület a Gyermekekért vezetője régóta azon az állásponton van, hogy a mentesítés sokszor nem jó a gyerekeknek. Szerinte azt sugallja, hogy „mentesítünk a tanulás alól, mert nem tudunk megtanítani”, holott ezeknek a gyerekeknek a legnagyobb része megtanítható, jobbára a tanulási zavar és nem a klasszikus értelemben vett diszlexia, diszgráfia miatt vannak nehézségeik. „Ezt jelenséget nevezi a szakma áldiszlexiának. A tünetek kísértetesen hasonlítanak egymásra, de az utóbbi viszonylag rövid idő alatt javítható, tünetmentesé tehető” –mondja.
Na, de akkor hol itt a probléma? 
Ott, hogy ezeket a gondokat – amikre eddig tehát lehetett felmentést kapni, most már nem, hiszen nem klasszikus SNI – konkrétan a magyar oktatási rendszer okozza, és fogja ezentúl is okozni.
„Amikor a tanító egy félév alatt megtanítja a teljes ábécét, jó pár gyereknél már kódolva van a tanulási zavar. Nem minden gyerek tudja követni a tempót, és nem rögzülnek náluk megfelelően a tanult betűk.” Ezzel elindul a „diszlexia-spirál”, ami segítség hiányában magával rántja a gyermeket, és a felmentés a vége. Szerinte nem lenne szükség vizsgálatra, ha nem rohannának a betűk megtanításával, ha minden gyermek a saját tempójában megtanulhatna olvasni.
Jeneiné azt mondja, a tanítóknak kötelezően ismerniük kellene a tanulási zavar tüneteit, a megjelenésük időpontját és a segítés módjait, kellene nekik heti két korrekciós óra, amit óraszámuktól függetlenül külön díjaznak.
Ha most csak annyi történik, hogy elvették a mentesítést, de sem a szülő sem az iskola nem kap segítséget, megoldást a meglévő gondokra, akkor nagyon nagy a baj."
-eddig az indexes cikk.

Eléggé összefoglalták a helyzetet, de van itt valami, ami miatt idetettem a cikket.
Mégpedig, hogy ez a világ egyik legnagyobb mételye, a haldokló, erőszakos demokrácia. És nem az a baj, hogy sokaknak szavazati joga van, akik ostobák, hanem azokkal van a baj, akik odakerülnek a hatalomba, bárki is az, sosem érdekli a közösség, csak amíg odakerül, addig ígér fűt is, fát is. Van ott valami drog, amitől embertelen, szívtelen, önző, kicsinyes és bántalmazó lesz a hatalom. Ez mindig így volt. Az emberiség utolsó reményében, a demokráciában azt remélte, hogy a hatalmasok majd reflektálnak a tömegekre vica versa, de nem ez történik. Látjuk, mi folyik, a hatalmasok manipulálják a tömegeket, a félretájékoztatás bebújik a szólásszabadság háta mögé és onnan röhögik telibe az embereket. Az emberség és méltóság pedig sokadszorra bukik meg ezekben a rendszerekben.Van valami belénk kövült hatalomtisztelet és hatalomtól-elvárás a nagy zsibbadtságban, ahelyett, hogy tenni akarnánk bármit is, csak a szomszédunkért. Mondjuk elismerni érdemeit, hogy a kertje milyen szépen gondozott. Nem, mi a kocsiját, meg a húsz éves legújabb feleségét dicsérjük és irigyeljük.És miért mondom el ezt? Mert ez már elkezdődik az iskolában. Az erősebb kutyák b@sznak, és mindegyik megteheti, megszokjuk a vezérelveket és kérjük is. De most komolyan, gondoskodást vártok az államtól? Amikor így bánik a gyerekeinkkel, így néz a tanárainkra? Ilyen az oktatási rendszerünk, ami nem ér semmit és ti még kiposztoljátok, hogy a gyerek kitűnő?
Egyszer a tanárom az egyetemen azt mondta nekem, nagy baj van a 12 éves kislányával. Kérdeztem tőle, mi az? Azt mondta, hogy tragédia, rettentő csalódott, mert a gyerek kitűnő tanuló. És aggódik érte. Meglepetten kérdeztem meg, miért? Ennek örülni szoktak. Igen, lehet örülni ott, ahol a gyerek mindenhez jól ért, azzal kecsegtet, hogy lesznek lehetőségei az életben. Pedig azzal is fenyeget, hogy végzetesen beszorul egy értelmetlen rendszerbe, az egyetlenbe, amiben boldogul és ahol mindig megmondják majd, mit kell tennie, hogy jó legyen. Lázadók, rebellisek is kellenek, akik fiatalon tartják a gondolkodást, éberen a változásokat, a jobb működés érdekében képesek jól kritizálni és nem engedni meg mindent.

Aki mindenben jó, az szétfeslik, nem jó teljes szívvel egyvalamiben, amiért érdemes küzdenie, ezért inkább nem küzd.

 Mit mutat ez az oktatási rendszer?
Csak egy hatalmasra duzzadt Dolores Umbridge ugrik be nekem valahogy... Nektek nem?

Na, most az van hát, hogy elmerültem gyermekem iskolai előmenetelének szervezésében, és el vagyok havazva, kitűnőre tudom az ötödikes anyagot mind a nyolc tantárgyból. Illetve nem. Nem tudnék ennyi marhaságot összehordani, ehhez nekem már van letisztult kritikai gondolkodásom, a gyerekemnek még nincs, ezért segítenem kell neki benne. Ezért igyekszem rendesen átgondoltan, korrekt anyaggal támogatni minden tárgyból. A kedvencem a matek meg a nyelvtan, ezek legalább rendben vannak, még ha sok is, meg túl is van tolva, de legalább nem kell felülírnom.

A gyerek logikai érzéke felülmúlja az enyémet, de még gyermek, még szivacs, belégzésben van és fontos, mit lélegez be a világból, nehezére esik a rövid kilégzés – lásd vizsgák-, de muszáj kierőszakolni belőle. Néha gondolkodom, hogyan kérjek tőle ezért az erőszaktevésért elegendő bocsánatot. Merthogy a jegyeinek nincs jelentősége, ami fontos, az kizárólag a valós tudása, amit a jegyei nem tükröznek, és gyakran ki sem terjednek arra, ami érdekli is őt. Minden más elegendő a minimumon, csak hogy túléljük Dolorest. És mindent sokkal szívesebben tanul, amiből nincs vizsga. Bármit, csak ne kelljen ebből még visszamondani, meg megmutatni, megmérődni tízpercben valahol, valamiért, leírni, levezetni, amit tud, mert még ő maga is érzi, ez még kevés most, ez még nem igazi tudás, mit kell ebből akkora ügyet csinálni?
Ezt még érlelnie kellene, forgatni magában hosszan, hogy feldolgozza és beépítse magába.

Akármilyen felszínes, értelmetlen és logikátlanul összehordott is, azt kell tudni, ami a könyvben van, mi pedig úgy teszünk, mintha ez fontos lenne és baromira túléljük. Remélem, egyszer a Jóisten megsegít, és túl leszünk ezeken a gyerekesen kezelt éveken, ami a legrosszabb.
És ne hidd, hogy nem vagyok szigorú szülő, mert látom, hol van elcseszve az egész. Kőkeményen kijelölt határok vannak nálunk, és nem az van, amit a gyerek akar, nem nőtt a fejemre és nem nyír ki, de meg tudunk egyezni mindenben. Emberként kezelem és ugyanezt várom tőle is. Néha összezörrenünk, néha nehezebb egymással, de többnyire remekül megvagyunk. Ám visszatartja a fejlődésben, az igazi tanulásban és a kreatív kibontakozási folyamatokban az iskolai keret. Szépen hangzik, mi? Szerintem ez borzalmas. Sokkal hasznosabban is el tudnánk tölteni az időnket mindketten eme Dolores által ránk rakott teher nélkül, de ha már így van, fél lábbal néha megfelelünk ott is. Hátha nem keltünk nagy feltűnést, és ami felszabadult idő a számunkra, mert van ám nekünk olyan is, mióta itthon és máshogy tanulunk, nos azt befektetjük ezekbe az egyéb, sokkal kreatívabb és kellemesebb tanulási folyamatokba. Igen. Mi már csak ilyen rebellisek vagyunk. Kreatív rebellisek, szeretettel teli közegben, erőszak nélkül.

Nincs más hátra, mint előre!

2017/05/27

Galilei és a pihenőidőszakom


Ma eldöntöttem, hogy pihenek. Nem foglalkozom tanulással, a gyerkőcöm apázik, igazán kijár egy rápihenős nagy szabadnap nekem. Nem volt ilyen időtlen idők óta, és jövő héten nagy hajtás lesz, aztán megyünk vizsgázni. Ergo a következő két hétre erőgyűjtési gyakorlat címén muszáj pihenni egy keveset. Kigondoltam, hogy írni sem fogok. Merthogy abból is rám fér egy kis szusszanás, mindig hajtom a mókuskereket, leállok egy kicsit, szándékosan nem agyalok a jeleneteken, az írástechnikán, a jövőn, az elvégzendő munkán. Nincs bűntudat, nincs hajrázás. Pihenek. Sikerült is aludnom egész délután.
Aztán eltévelyedtem és önkéntelenül is belefutottam egy Galilei cikkbe, aztán még egybe és egy másikba, hamar el is olvastam, és a vezérhangyáim csatározva megindultak, hogy fú, de jó téma ez egy regénynek. Elkezdtek ugrálni az ötletek belőlem, és hát...
Lelőttem.
Más sem hiányzik, mint egy újabb regényötlet.
Ilyenek ezek a kreatív erők, nem kushadnak, akkor sem, ha az ember épp pihenni szeretne. Olyan semmittevősen. Olyan nyugodtan. Majd olvasok egy kicsit, vagy nézek valami filmet.
És nem örülök, hogy komoly ellenállást kell gyakorolnom egy kis pihenésért.

2017/05/10

Interjú


K.A. Hikari egy fiatal olvasóm, aki kifaggatott, miután elolvasta Bizánc mindkét részét. Ez a beszélgetés már megjelent, de a blogján még nem sikerül átállítani a betűszínt, ezért kiteszem itt, remélve, hogy olvashatóbb:

Hikari: Mikor és miért kezdtél el írni?

Pusztai Andrea: Suhanc voltam és szertelen. Jártam mindenfelé a zsánerekben fogyasztóként és alkotóként is, de egészen Bizáncig úgy vélem, nagy tévedések vígjátékában éltem, ami az írói létet illeti. Ennél fogva a bővebb kifejtésébe nem is merülnék el mélyebben. A miértre leginkább az a válaszom, hogy szabálytalan időközönként, néha teljesen váratlanul történetek bújnak ki belőlem, ha akarom, ha nem; és ezt nem tudom szabályozni, muszáj volt valamilyen mederbe terelni a dolgot, aminek a legkézenfekvőbb módja az, hogy leírom. Úgyhogy meg kellett tanulnom írni, ez a folyamat pedig még mindig tart.

H.: Regények, és antológiákban megjelent írásaid is vannak. Melyiket írtad hamarabb és milyen érzés volt?

P. A.: 
 Mivel bonyolult folyamatokban gondolkodom és szeretem, ahogy ezek szövevényesen összekuszálódnak, szeretem a fejlődő karaktereket, a váratlan fordulatokat, elsősorban regényírónak tartom magam. Elsőre regényeket terveztem, de nem jutottam el a megírásig. Később fedeztem fel mennyivel jobb egy novellát hamar befejezni és készként tekinteni rá, mint évekig nyűglődni egy regénnyel, ami aztán nem lesz jó, és ki kell dobni. Ma már jobban értékelem a rövidebb műfajokat, a verseket, novellákat is, amik más eszközökkel ugyan, de nem kevésbé fontos mondanivalókat mutatnak be. Sok a potenciál egy jó novellában is, nem kell mindig regényig kibontani valamit, hogy nagyot üssön és katartikus legyen. A kevesebb lehet több. Ezen felül kísérletekre a rövid írások sokkal alkalmasabbak, mi tagadás, megkedveltem ezeket is.


H.: A Bizánc trilógiád történelmi regény. Mennyire áll közel hozzád a műfaj?

P. A.: A történelmi regény, főként, ha nőként vág bele az ember, a legkeményebb akadálypálya, amit ember íróként kívánhat magának. Nos, szeretem a nagy kihívásokat. Ha nem szeretném általában ezeket a regényeket, és nem látnám át valamelyest ezt a zsánert, valószínűleg valami másba fogok. Így a kihívás, az ízlésem és az érdeklődési köröm is egybevág a történelmi regények világával, amibe megpróbálom belecsenni a női szemszögeket is.

H.: Nem féltél attól, hogy az olvasóktól távol fog állni a könyv a történelmi-hűség miatt?

P. A.: Aki fél ettől a hűségtől, az nem a történelmi regények olvasója, talán előbb küzdjön meg a mumusaival. Ennek a zsánernek vannak szigorú szabályai, de nem szabad, sőt irracionális egy történelmi regényírón például nem létező tényeket megkövetelni, vagy döntésre kényszeríteni vitás történelmi kérdésekben. A történelmi regényíró megidéz egy régi kort és régi embereket azok alapján, amit ma tudhatunk a korról, emberibbé tesz és közelebb hoz hozzánk egy régi valóságot, de se nem próféta, sem döntőbíró. Csak a történelem valamelyest meglévő ismerete, szeretete mentén tudnak ezek a regények igazán hatással lenni és katarzist okozni az olvasóknak. Ehhez egy bizonyos értelemben érdemes felnőni. Ugyanakkor én bízom az olvasóimban, bízom abban, hogy megértik és átlátják a történetet, a mögötte lelhető kutatómunkát is, amihez nem kell történésznek lenni, csupán a zsáner jellemzővel érdemes tisztában lenni.

H.:  A könyv megírásának folyamatából mennyi idő volt az, amikor csak a történelem résznek néztél utána?

P. A.:  Ez egy folyamatos munka, ami állandósult az életemben, nincs ilyen, hogy egy órát kutatok, kettőt meg írok. Mi több, a kutatás sokkal összetettebb dolog és soha nem mértem le mennyi időt foglalkozom vele. Nagyjából mindig. Folyamatosan kutatok, ez már egy életforma. Egy regényhez csak a kutatómunka is hosszú években mérhető és rengeteg dolog van, ami nem kerül bele a regénybe, nincs leírva, mégis érzed, hogy egy író elvégezte-e azt a házi feladatát, hogy alapos ismeretekre építse a történetét.

H.:  Használsz írást közben bármilyen vázlatot? 

P. A.: 
A történetem váza szakkönyvekben megvan, de időrendi vázlatot használok, hogy az eseményeket a maguk helyén tudjam ábrázolni és ne kuszálódjanak össze. A szereplők igazán sokszínűek és egyediek.

H.: Kit szerettél a leginkább „életre kelteni”?

P. A.: Minden szereplőmet szerettem létrehozni, a karakterek felépítése a regényírás legfontosabb alapköve és rajtuk kell megállnia a történetnek, anélkül, hogy erőszakot kellene tennem rajtuk. Számomra a legnagyobb kihívást Hánnész főtanácsos összetett alakja okozta, de nagyon kemény dió volt felépíteni Niképhorosz Phókaszt, vagy akár Rómanoszt, mert nem léphettek túl a történelmi kereteiken. Anasztázia és Kagan pedig homlokegyenest szembemennek egymásnak és mégis rajtuk áll meg az egész történet.

H.: Van olyan karakter, akivel szívesen beszélgetnél élőben?

P. A.:  Ha itt állna velem szemben, mondjuk León Phókasz, tartok tőle, az első dolga lenne kikezdeni velem, úgyhogy csak óvatosan a karakterekkel beszélgetéssel, néha igen veszélyesek tudnak lenni. Ha választhatnék, szívesen elbeszélgetnék Hajnal táltossal a világ dolgairól. Vagy szívesen megnézném a hunokat a harcban, vagy akár Hánnészt, amikor titokban járja a palota folyosóit, de megnézném a palotavárost, vagy a tengeri csatákat, a hunok törzseit is közelebbről. Mindent szívesen megnéznék, és szívesen beszélnék bármelyikükkel.

H.: A hun vezér vagy az ifjú császár áll közelebb a szívedhez?

P. A.:  Ez egy gonosz kérdés. Nem válaszolnék, mert mindketten fontos elemei Anasztázia életének és az enyémnek is.

H.: Anasztáziának és Kagannak is jó a kapcsolata a lovakkal. Neked milyen a viszonyod ezekhez az állatokhoz?

P. A.:  A lovak a világ legszebb állatai, odavagyok értük, egy időben rendszeresen jártam lovas tanyákra, a nagyszüleimnek, rokonoknak voltak is lovai. Egyszer megtanulok lovagolni, de az még eddig kimaradt az életemből.

H.: A második részben számíthatok Kagan & Anasztázia jelenetekre?

P. A.: Naná. Nem is akármilyenekre.
Sőt, még a harmadik részben is lehet számítani erre a szálra, egészen meglepő, nem? *mosoly* De nem árulkodok, gőzerővel írom a befejezést.

H.: Kiknek ajánlanád olvasásra a Bizánc trilógiát?

P. A.:  Bárkinek, akit érdekel ez a kor és ez a letűnt, elképesztően magas szintű civilizáció, amiből mára szinte semmi nem maradt ránk. 



Hikari: Általánosságban szerették a Bizánc nyitókötetét az olvasóid? Milyen visszajelzéseket kaptál a kezdetekkor?

P. A.: Jókat. Bevallom, hogy egy kicsit féltem, milyen reakciók lesznek, vannak kemény jeleneteim. De aztán kiforrt és valójában még csak mostanában kezdik felfedezni az olvasók. Ugyanakkor bárki végzi ki az első részt, valahogy gyorsan a kezében látom a másodikat is. Ez szavak nélkül is mindent elmond nekem és köszönöm az olvasóimnak ezt a bizalmat.

 H.: Nem volt benned félsz, hogy beleesel a „második-kötet-szindróma” csapdájába?

 P. A.: Arra gondolsz, hogy gyakran rosszak a második részek az első után. Nos, nem. Első perctől kezdve tudom a történet végét, bőven volt időm kidolgozni és kutatni utána, tudtam, hogy hosszú lesz és nem egy befejezett történetet kell tovább nyújtanom több kötetessé. Maga az időbeli felosztás már nehezebben ment, az első részben pár hét telik el, a másodikban pár év, a harmadikban majdnem egy évtized. De muszáj volt megalapoznom a történéseket az első kötetben és egy történelmi regénynél itt magas az írói kockázat. Nem akartam unalmasra, ezért lett ilyen, de a valódi történet, amit mesélek, az a második résznél kezdődik. Bizánc nem túl ismert, az alapozás ezért sokkal nehezebb volt és gondolnom kellett mindenre, jó előre és gondoskodni a történetnek megfelelő megágyazásról. A második kötetet már sokkal felszabadultabban írhattam a sztori mentén, nem tartott vissza a világ és a szereplők bemutatása, ugyanakkor azt is szeretem, de a maga helyén kell kezelni az írói fogásokat, és a dramaturgiát. Egy trilógia pedig így működik. Első kötet a felvezetések és előkészítések ideje, a második a nagy bukdácsolásoké, a harmadik rész a felemelkedés ideje. Ez a dramaturgiai szerkezete, és én betartom, nincs mitől félnem, főleg, hogy már eddig el is jutottam és mindjárt befejezem.

  H.: A cím többször visszaköszön a regényben. Ezzel is Anasztázia fontosságát szeretted volna kiemelni, hogy most ő a központi(bb) szereplő?

P. A.: A címeim metaforikusok, embereket, szereplőket szimbolizálnak. Számomra egy szereplő a döntéseitől lesz fontossá egy történetben, az első rész Rómanosz herceg választásáról szól, az aranyalmával. Az ő szimbóluma a bizánci császárok mindenhol felbukkanó sárkányölő szimbóluma. Ennek története van, történelmi mítoszok húzódnak a hátterében és egybefügg az ortodox vallási felfogással is. Érdemes utánajárni. Anasztázia a második részben kígyó lesz, és igen, ez egy nehéz döntése, ezért a cím. A harmadik rész címe pedig A fekete sas, vagyis Kagan szimbóluma. Valójában ez a Turul, ami végig benne van a történetben. Kagan döntései köré épül tehát a harmadik rész. Vajon megtalálja-e az utat Anasztáziához, vagy végleg lemond róla? A harmadik részből megtudjátok!

H.: A történelmi hűség már az első részben is feltűnt, de itt a csatajelenetek is nagyon élethűen vannak ábrázolva? Mi segít neked ebben? Sok szakirodalom, filmek vagy egyszerűen van hozzá érzéked?

P. A.: Nem tudom, ösztönösen írom, szeretem reálisan elképzelni, néha kipróbálom, de többnyire látom magam előtt a történéseket. A második rész csatája fiktív, a harmadik rész csatajelenetei azonban már történelmiek lesznek, és nagyobb teret kap majd a sok felgyülemlő kérdés Géza fejedelem útjával kapcsolatban is, akinek bizalmát Kagan továbbra is töretlenül élvezi. Remélem ezután is tudok még élvezetes csatajeleneteket írni.

H.: Van egy momentum a regényben: „Kígyó lett a kígyóveremben”. Ez szükséges lépés volt, vagy a cselszövések úgyis ráveszik Anasztáziát erre a lépésre? -

P. A.: A hatalom nem csak arról szól, hogy megszerzik, megtartani nehezebb, és aki meg akarja tartani, az bizony sok aljasságra képes, mindegy, milyen ember volt előtte. Ez mindig így volt. Anasztázia döntött. És így döntött. Ő akarta ezt. Ám most nyakig ül a hosszú távú következményekben, és immáron sodródni is kezdett, olyasmiben van benne, amikre az elején nem gondolt. Ha előre látta volna, nemet mond. Így megy ez az életben mindennel. A döntéseink hosszú távú következményeinek rabjai vagyunk.

H.: Egy ideig két síkon fut a történet: van a palotai élet és van a csatatér. Melyiket szeretted jobban írni? Melyik volt inkább kihívás?

P. A.: Mindkettőt szerettem, és az egész egy nagy kihívás volt. Ráadásul lineárisan írok, jelenetről jelenetre, hogy így is rögzüljön bennem a történet, úgyhogy ilyenkor időutazónak érzem magam.

H.: A facebook oldaladon már olvashatunk részletet az utolsó kötetből. Muszáj megkérdeznem: elárulhatsz bármilyen apró morzsát izgatott olvasóidnak? 

P. A.: 
Igen! Mind torokra mennek! Biztonsági öveket keressetek a harmadik részhez, novemberben érkezik a Gold Book Könyvkiadónál! 

A két regény itt elérhető és megvásárolható:

2017/04/30

Pusztai Andrea: Írós tervek egy évre


Amikor írói karrier, és feltörekvés van, azt az ember nem mindig köti mások orrára. Most kivételt teszek, mert szeretem átgondolni a terveimet.

Nézzük csak, mi az, ami most látszik és mit hoz a jövő?

Az látszik, de nagyon, hogy kemény munka elé nézek. Vállaltam, már megterveztem, amit kellett, tudom, mit szeretnék letenni az asztalra. Nincsenek kétségeim, hogy képes vagyok rá, hogy felkészültem, különben nem vállaltam volna.

Nyilvánvaló, hogy első körben egy Bizánc 3. kötet szorít a legjobban. Ez a kötet novemberre várható és nagy izgalommal várom a megjelenését. Most ezen dolgozom és nagy ívben kerülöm a többi szövegemet, nehogy eltereljenek. Összpontosítok, és máris fáj a szívem, hogy valamikor ősszel ezekkel a szereplőimmel megszűnik majd az oly régóta tartó intim szimbiózisom. Ám eljön az idő, mikor a madárka kirepül a fészek védelméből és igen, követni fogom mindig majd az utat, amit bejár. Sőt, kísérem majd egy darabon elég intenzíven, vagyis nagy dolgokra készülök, ha befejezem ezt a kötetet, legalábbis marketing szempontjából.
Nem mellesleg ilyen nehéz dolgom még nem volt regénnyel, de megoldok mindent. Inkább az aggaszt, hogy magát a megoldást ne kapkodjam el, mert szeretem az elegáns, szépen vezetett cselekményíveket és azt is, ha az megfelelően üt. Ez a kitűzött célom is egyben.

A korszaktól, amit szeretek, és amiben dolgozom, de még Bizánctól sem szakadok el teljesen, mert ugye Bizánc után is van élet, amire máris készülök. Magyar történelembe fogok, a Gold Book kiadóval már egyeztettem is a további közös együttműködésről. Árulkodónak ide tettem ezt a képet. A kiadómmal egyeztetve tehát, felépítettem egy sorozattervet, ami megtetszett nekik, és továbbra is maradok a komoly történelmi mederben, összhangban azzal, amit szeretnék is megírni. Szóval nem kizárólag piaci megfontolásból fog elkészülni az új sorozatom, hanem nagyon is egy régi, ősi szerelemből, ami nekem a munkához, motivációimhoz fontos és előrébb visz az alkotásban. Ugyanakkor remek helyet találtam magamnak a palettán ezzel a sorozattal. Hogy ez pontosan hogyan fog kinézni, már azt is tudom, de kabalából nem szeretném még elmondani. Talán Bizánc harmadik részének könyvbemutatóján elárulom, de addig még egyeztetem a kiadómmal is, mennyire lehet ezt bejelenteni, (ha nem lehet, akkor az engedélyük nélkül semmiképpen se lőném le a poént a megjelenésig). Érlelem addig. És írom is. Annyit ígérhetek elöljáróban, hogy lesz benne minden, ami kell, intrika, szövevények, izgi karakterek és bizony nagy események is.

Lesz azonban egy másik vonal, ahol debütálni fogok hamarosan egy másik, szintén számomra fontos kiadónál. Még nem árulom el a nevét, amíg nincs szerződésem, vagy nem válik hivatalossá a dolog, ez általában nem jelent mást, csak hogy ott még nem tartunk, de mindkét fél részéről ott a remény, hogy nemsokára fogunk.  A megjelenési terveim azonban már kitaláltuk. Mivel nemcsak egy fantasy van a tarsolyomban, hanem egy sorozat is, így abban maradtunk, hogy nyitni egy egykötetes, önálló történettel fogok, ami szintén nagy falat abban az értelemben, hogy manapság izgalmas egykötetes fantasyt írni elég nehéz. Ő lesz a sárkányos fantasym, egy nagyon különleges világban egy nagyon különös szerelemmel a közepén és nagyon várom ezt a munkát is, ami így őszre esik. Eközben pedig kutatni fogok a történelmi sorozatomhoz, hogy továbbra is minél jobb történelmi regényeket írhassak.

Ha szépen alakul minden, utána hozom a Hollódémon sorozatot, ehhez két képet is hoztam, vagyis jön Andras a démon és Ernst Kapiczky az alkimista, akiket sokan nagyon vártok már. Elképesztő történet, nagy kihívás és nem idegen még fantasy létére sem a történelemtől, noha nagyon másmilyen világ, mint amilyennek ezt hinnétek mondjuk a Trónok harca után.




Természetesen egy önálló világban játszódik és ami azt illeti, valószínűleg nem úszom meg ezt a brutális sztorit öt rész alatt. Ugyanakkor ehhez is kellett kutatni és a szereplőim már be vannak castingolva rendesen, alig várják, hogy elkezdjük a dolgot. Meglátjuk, mi sül ki belőle, de nagyon várom ezt a munkát is, izgalmas lesz, és ki kell hoznom magamból a maximumot. Ennél szebb kihívást elképzelni sem tudok.

Ez az év tehát két regény befejezését jelenti. És azzal biztatom magam, hogy nem állok rosszul, évek óta érlelem őket, tudom, mit akarok írni, innentől már csak egy lépés, és meglesz. A megírás azonban érzékeny folyamat. Ám, ha könnyű lenne, mindenkinek menne, így a szépsége éppen abban van, hogy az ember vért izzad vele, alaposan megdolgozik minden sorért.

Jövő tavasszal pihenést tervezek, kutatást, és festeni fogok. Sokat. Hatalmas képeket is. Meg egy kicsit majd a lakhelyemet is felújítom, szuper kikapcsolódás lesz, keményen gyúrok rá.
Így néz ki a következő egy évem.
Úton vagyok benne...

Gyönyörű kihívás, nem igaz? Szurkoljatok, hogy jól haladjak és nem maradtok Pandi-regény nélkül jó ideig, sem a történelmi vonalon, sem pedig a fantasykat illetően. :)

2017/04/24

24. Könyvfesztivál - beszámoló


Ez az év nagyon kemény mindenkinek, de látom, nem csak én döntöttem úgy, hogy nem adom fel. Nézzük csak, mi is történt.

Első napunk a péntek volt, odautazással, ami egész simán ment a gyerkőcömmel. 11 éves, nem túl extrovertált, érdeklődve szemlélte a nagy Budapestet és folyton azt leste, hátha összefutunk Dazissal - kedvenc vloggere, de még nem jöttem rá miért-, mindenesetre a fiatal srácokat helyettem is megbámulta, és ujjal mutogatott rájuk. Nem ciki. Dehogy. Jött a BKV projekt, egy hatalmas hátizsákkal forgolódó 11 éves a harmatos pesterzsébeti nénikék között, kellően kellemetlenül helyezkedéssel, de azért megúsztuk a dolgot, a mamik nem lincseltek meg minket. Már majdnem odaértünk, mikor, a gyerek fennhangon közölte velem, hogy erre a buszra, tuti, hogy beszart valaki, és rohadt büdös van! Mondtam neki, kisfiam, ezt szabad halkabban is és igen, a nagyvárosok büdösek, nem kell ezt kikiabálni. Erre ő közölte, hogy aki beszart az igenis szégyellje magát. Ezután szerencsére leszálltunk. Gyalogoltunk egy nagyot, mire ő úgy elfáradt, hogy délután már nem akart menni sehová a büdösbe és inkább cicákat akart simogatni. Igen a barátnőmnek még mindig megvan tavalyról az a két nagyon egyforma macskája.
Ez a nap így ki lett pipálva.

Elérkezett a szombat, Millenárisos fesztiválos nap, amire akadályoztatás nélkül ki is értünk. Elsőre megkerestük Kleinheincz Csillát és bedobtunk egy kávét. Végre sikerült megszerezni az Üveghegyet, így a beszélgetés mellé - nem árulom el miről volt szó, meglepi lesz-, sikerült egy dedikálást beszereznem tőle.
Hirtelen aztán elém ugrott Diana Landry - egyik kedvenc olvasóm-, hogy máris lecsapna rám és hozott nekem könyvbundákat, lévén nem akarta cipelni vidékről a könyveket, és hogy a huzatjait firkáljam össze. Nagy örömmel tettem meg, tetszett a leleményessége és nagyon aranyos csajszi. Nem mellesleg megjegyzem, ő ír ám romantikusokat, szabad utánajárni milyet! No, de nagyon cuki volt és várja a harmadik Bizáncot.

Csillával hetekig tudnánk beszélgetni, de mindkettőnknek sok dolga volt aznapra, így elváltak útjaink. Alig mentünk egy keveset, rögtön összefutottam az Agave standjánál Puska Veronikával. Hamar megbeszéltük, hogy menjünk a sci-fi fantasy-s beszélgetésre, az lesz a következő program, utána ebédelünk valamit. Így beszereztem egy könyvet, László Zoltán Távolvíz-ét, amivel aznap jutalmaztam magam, hogy hősiesen bírom a tömegben a gyermekem őrzését, aki lébecolva követett mindenhová és tátott szájjal leste a sok-sok mindent. Ahogy megvettem a könyvet, előugrott a tömegből az ekultura stáb egy része: Galgóczi Móni Szabó Dominikkal, paparazzikat is megszégyenítő lendülettel és szeretettel. A frissen vásárolt könyvvel a kezemben gyorsan le is fotóztak. Hát, mondtam, nekem most ilyen inkognitóm volt, de úgy tűnik, csak eddig. Hivatalos programon nem is vettem részt, a Kiadóm most nem volt jelen, de délutánra hirdettem egy privát dedikálást az olvasók kedvéért.

Verával meg Lacussal mentünk egy kört, egyszer körbepusziltam Demi Kirschnert is a KMK standnál dedikált és jó sokan vártak rá, de nem akartam feltartani a sort, így tovább álltunk.

Megkerestük a termet, és felmentünk a labirintuson keresztül egy eldugott előadóterembe, ahol hamar elcsíptem László Zolit egy dedikálásra, így már meg is volt a könyvben a szignó, mire elkezdődött a beszélgetés. Érdekes volt, sokat nem is mondok róla, itt megnézhetitek az ekultura jóvoltából, akik csodálatos módon mindenhol ott vannak:

Beszélgatés a sci-fi fantasy irodalomról 24. Könyvfesztivál

Kisfiam még ezt is bírta, de evett-ivott, picit szenvedett, aztán végre nekiindulhattunk egy kávézónak, ahol tudtuk, hogy találkozóim vannak. Így Lacus kiengesztelődött egy melegszendviccsel és befutott a barátnőm is, akivel elmentek könyvet venni, a gyerek-szekcióba, amíg nekem a dedikálásra érkezőkkel akadt egy kis dolgom. Mindenkinek köszönöm, hogy eljött, nagyon örültem, csodás dolog az olvasókkal találkozni, beszélgetni,látni, hogy mennyire várják a befejezést.

Kicsit a labirintus jelleg zavaró lehetett, talán akadt, aki nem talált meg, mert a Kner Imre terem mellett voltunk, ami nagyjából már majdnem atombiztosan el van rejtve az épületben. Kérdezem a gyereket jön velem, vagy itt megvár, mert nekem mennem kell valakihez, de nem tart sokáig. Azt mondja megvár, addig olvassa az új szerzeményét.

Merthogy hívott Alexa és lementem hozzá két Bizánccal, hogy dedikáljam neki két Ambrózy báróért cserébe, amit meg ő dedikáltatott nekem Böszörményi Gyula bácsinál és hú, ennek nagyon örültem. Köszi még egyszer!

Rohanok vissza a kávézóba, gyerekem sehol. Csessze meg, hogy csak elveszett!
Jön a barátnőm, na ő majdnem elájult, úristen, ketten is elhagytuk az egy szem gyereket. Mondtam neki, hogy nyugi, ok nélkül nem lép le, tuti elment mosdóba. Kotortam két kört az épületben, futólag Beccát is körbepusziltam, ő is egy apró molypalántát őrzött, aztán rohantam tovább. Gyerek sehol. Akkor vissza.

Végül gyerek előkerült és közölte velem, hogy órákig várt rám és megunta - megjegyzem 10 percet voltam távol, de tudjuk, mindig ez a tíz perc a legneccesebb. És hát megunta, és járt egyet. Csak nem talált vissza. Hívott telefonon minket, de azt meg mi nem hallottuk. A lényeg, hogy végül megkerült.

Bejelentkezett egy barátnőm, hogy a főbejáratnál vár. Kimegyünk, nincs sehol. Hívom vissza. Márpedig ő ott van, a biztonsági őr is megmondta és épp őrzik egymást valami kapuban. Végül odaadta a telefont, és mondtam az őrnek, hogy a forgóajtónál vagyunk a főbejárat előtt, úgyhogy vállalta, ide navigálja az addig gondosan feltartott barátnőmet. Szerencsére megkerültünk egymásnak, végre egyben a banda, most mi legyen? Menekülőre fogtuk, mert akkora lett a tömeg és annyira nem volt levegő, és annyira elfáradtunk, és annyira éhesek voltunk, hogy evésre adtuk a fejünket a közeli kínaiban. Aztán a következő hely egy kocsma volt, ott meg kávéztunk, aztán mozit kerestünk. Gyalogoltunk, sodródtunk a városban, mert nem akart a gyerek zombis filmet nézni - ami nem baj- de csak az volt a kínálatban. A várba nem mertünk elindulni, lévén szabadprogram és nagyon lógott az eső lába. Így aztán egy másik kocsma lett a vége, de addigra már szétfújt minket a szél, úgyhogy mindenki hazamenetelre szavazott, bár mi még dumálgattunk volna, de a gyerek már unta a dolgot és nagyon elfáradt.

Másnap kipihenten ébredtünk, bepakoltunk, irány akkor az uszoda!
Gyermekem végre aludhatott Cirmivel vagy Micóval? Nem tudom, még mindig egyformák, mint két tojás, ha nincsenek egy légtérben nem hiszed el, hogy van két macska...no, de mindegy, öröm megvolt, cicázhatott, és indultunk úszni is.

Beléptünk reggeliért a boltba, betoltuk a wekerle parkban, aztán irány a víz.
Állunk délután 2-kor a Kispesti uszoda főbejáratánál és szentségelünk, hetek óta karbantartják, de türelem, holnap nyit! Tessék, ennyit arról, hogy tervezz meg valamit, ha egy gyerekkel lófrálsz a városban, mert a honlapjukon erről szó sem volt. Így hát idejekorán, némi könyvcsomaggal, szárazon maradva, és elfáradva haza indultunk a gyerkőcömmel a nagy kalandról. Máshová már nem volt semmi kedvünk menni.

Azért azt megmondta hazafelé, hogy nem volt jó elveszve lenni, de igazából tetszett neki minden. Jól éreztük magunkat egy kis szűkre vett kalandozásban is, de legközelebb hátha jobb idővel, kevesebb szaggal és pontosabb nyitva tartással vár minket az a nagyon bűzös város, amit azért szeretünk.



Utóirat: gyerekkelnekönyvfesztezzél, mert tuti elvész, akkor is, ha amúgy nem. :D Kíváncsi leszek, jövőre akar-e jönni egyáltalán, vagy azt mondja majd, hogy nem kér az ilyen kalandokból? Ki tudja? :)