2017/10/17

#metoo


"Me, too.
If all the people who have been sexually harassed, or sexually assaulted, write: “Me, too." as a status, we might give people a sense of the magnitude of the problem.
Én is.
Ha minden ember, akit szexuálisan zaklattak vagy bántalmaztak, kiírná állapotüzenetként, hogy "Én is. / Me, too.", megéreztethetnénk az emberekkel a probléma nagyságrendjét."

Ez most sokkoló lesz, és fájdalmas. Én túléltem a nővé érést. Talán te is. Talán mások is. De vannak olyanok is, akik nem. A legsötétebb titkok ezek, amikről beszélni valami különös, mélyről szorító szentségtörést jelent, még önmagunk előtt is, de megteszem. Meg kell tennem, mert nem akarok olyan világban élni, ahol ezek ellen senki nem tesz semmit. Az első lépés, hogy tudjuk mi a helyzet. Lássunk tisztán. Mondjuk ki, amit ki kell mondani, hogy a lányainkkal senki ne tehesse meg ugyanezt, hogy belássuk, a fiainkat több tiszteletre és emberségre kell nevelnünk, hogy valódi férfiak lehessenek. Emberi férfiak, érző szívű lények.
Az első „fura élményem” elég korai. A bottal járó szomszéd bácsinak segítettem valamiben, aki egy fura mozdulattal felém nyúlt, és gorombán belecsípett a még épp csak sarjadásnak indult mellembe.  Pontosabban a mellbimbómba. Hátrahőköltem a fájdalomtól, megijedtem. Ő nevetett. Sárga műfogakkal, kéjesen. Lesütöttem a szemem és a vastag, gombás lábujjkörmére bámultam, ami kilógott a szandáljából. Tíz voltam. Elfutottam és sírtam, többé nem mertem megközelíteni se. Ha valaki ott volt, akkor sötéten lesújtó kényszerként muszájból csilingelő csókolom-ot köszöntem neki, akár minden nap, ha elődugta az orrát a házából. Ha senki se látta, tüntetően nem köszöntem neki, és azt kívántam, hogy dögöljön meg. De nem beszéltem, nem köszöntem, ez volt az én büntetésem és figyelmeztetésem, amiért „azt” tette. Utána napokig gyötört a bűntudat, mert nem köszöntem, pedig én egy jól nevelt kislány vagyok, hogy kívánhatok rosszat bárkinek? Utáltam magam, hogy én csaltam elő belőle valamit, amiért ő „azt” tette, hibáztattam magam, nem szóltam senkinek.
A második szintén egy bácsi volt, csak egy másik, aki felajánlott 500 forintot, hogy egy kicsit simogathasson, de ezt nem mondhatom ám el senkinek. Rossz érzés fogott el. Elutasítottam és elfutottam. Tizenegy voltam. Nem értettem mi ebben a jó. Miért akar tapogatni? Amúgy is utáltam a ronda göcsörtös kezét, amivel úgy meg tudta szorítani a csuklómat, hogy napokig fájt még utána, örültem, ha megszabadultam tőle. Nem értettem semmit belőlük és már éreztem, hogy bennem van valami ronda hiba. Nagy baj van velem, nagyon nagy, de mi lehet az? Féltem ettől, de a legjobban attól, hogy egy nap megtudom, mi nem stimmel velem. Nem szóltam senkinek.
A harmadik eset a szomszéd fiú volt, amikor tiltakozásom ellenére az ölébe vett, mintha valami nagyon kicsi lány lennék, fogdosta a fenekemet, hintáztatott a kemény combján – nem a combja volt –, és minél jobban tiltakoztam, annál inkább nevetett, lefogott, és küzdöttünk, mintha ez vicces lenne. Nem éreztem viccesnek, hiába mondogatta, hogy ez játék. Percekig tartott, mire a nadrágjába élvezett. Tizenegy voltam, nem értettem semmit. Nem értettem, mi történt, hogy mit követtem el, és hogy mi olyan vicces ezen, hogy fetreng a röhögéstől. Nem szóltam senkinek.
Túl szép kislány voltam, vesztemre. És túl védtelen a társadalmi szocializációban, a helyem ott volt a kéj eszközei között, zsengén és tudatlanul, emberhez méltatlanul.
Sokáig kislány voltam még belül, de ahogy teltek az évek, egyre inkább felnőtt nő akartam lenni. Tudtam, hogy ez ellentmondás és tudtam azt is, hogy ez a két dolog, a célom és az, ami vagyok, viaskodik bennem. Voltak helyzetek, amikben egészen jól tudtam imitálni a felnőttes viselkedést. Sokat gyakoroltam. Például menni az utcán. Kihúztam magam, befeszítettem a hasam és mentem, mint akinek fennakadt az álla, emelt fővel, nyílt tekintettel, ahogy azt a filmekben láttam a legszebb díváktól, akiket utánozni annyira jó ötletnek tűnt. Pedig nem volt az. Néha annyira igyekeztem, hogy elbaltáztam, és ha egy nekem megtetsző fiú közelített, még gyermekien lesunytam a fejem a szégyentől. Nem mertem rájuk nézni, megesett, hogy reszkettem is. Mert nem tudtam, mit akarnak azt sem, én mit akarok, és mitől keringenek bennem kitörni készülő vulkánok. A lelkem egyik fele abban a hazugságban élt, hogy lesz egyszer egy hercegem, aki szeret és legfőképpen megért, majd jó lesz együtt lenni tűzön, vízen át. Főként, ha megfelelek neki, szép leszek és gondoskodó, de a lelkem másik fele valami titokzatos sötétséget sejtett a férfiakban és a fiúkban. Hiszen egykoron azok a férfiak, akik öreg tatákként engem csipkedtek, vagy a szomszéd fiú, akire gondolni sem mertem, mert különben szégyen jelentkezett az arcomon és elpirultam, hogy hang se jött ki a torkomon, valamikor ők is hercegei voltak valakiknek, régi asszonyoknak, nálam tapasztaltabbaknak. Szűk ismeretségi körömben a szűziesség botrányosan álszent kultusza dívott. Izgatta őket, hogy érintetlen vagyok és nem foglalkoztak azzal, hogy ebből elcsípni egy apró darabot maguknak egyenesen a gyermeki ártatlanságom sárba tiprása, a lelkem leköpése, és a mentális megerőszakolásom. Mert csak egy kislány voltam, és nem több. Nem tudom, minek kellene lennem, hogy ez ne történhessen meg többé, de bizony növekedtem és egyre többet tudtam. Ez a tudás azonban megrémisztett, mert minél többet tudtam, a bennem zokogó, és férfiaktól rettegő gyermek nem akarta tudomásul venni az igazat. Idült boldogság, ezt akarjuk, nem igaz? Boldognak lenni. Igaz hamisan, elfedve az igazságot, egy felszínen akarunk lubickolni a boldogságban, miközben fogalmunk sincs róla mi az. Tényleg, lehetünk ilyen buták önmagunkkal szemben?  Egyet tudunk, hogy az igazat nem akarjuk tudni és mindent elkövetünk, hogy mások ebben megsegítsenek minket, míg vígan bólogatunk egymásnak, hogy ez így jó. Romantikus álmokat szövünk az első csókról, de ezzel hazudjuk a legnagyobbakat. Nincs itt semmi romantika, haladjunk!
− Fogj egy gazdag férjet – nyögte kíméletlen víg kedélységgel a nagymamám, amikor még élt. Megkérdeztem tőle, hogy miért? Minek nekem férj? Minek legyen gazdag? Felesleges, az a lényeg, hogy szeressük egymást, nem vagyok szolga. Ő még azt hitte, az talán kiút lehet. Pedig nem az.  Aztán azt válaszolta: − Azért kell, mert csak egy nő vagy. A gazdag férj megvéd.
Elmentem a boltba és hazafelé tartva egy fiú utánam jött, megkérdezte, elkísérhet-e, ő is erre jön. Tolta maga mellett a biciklijét a túloldalon és szorosan mellettem lépkedett, de nem ért hozzám. Alig ötven méter az utca, amikor hátrafordultam, láttam, kitartja a kezét mögöttem. Gondoltam, szegény, biztos valami baja van, béna a keze, vagy akármi, semmi rosszra nem gondoltam, és ő nem tűnt túl okosnak, buta kérdésekkel traktált. Aztán az utca végén megláttam, egy csomó fiú néz minket messziről. Onnan nézve olyan volt, mintha ez a biciklis kísérő mindvégig a fenekemet fogdosta volna, miközben mellettem jött. Lejáratott, megalázott anélkül, hogy hozzám ért volna, hogy rosszat szólt volna, aztán gondolom visszament meginni a fogadásokból nyert sörét a kocsmába. Ma is oda jár.
14 voltam. Örök időkre szajhának tartottak a fiúk a városban, kaptam ronda ajánlatokat, undorodó elfordulást és kurvázást bőven. Akivel szóba álltam, az azért kurvázott le, akivel nem, az meg azért.
Nem szóltam senkinek.
Ha valaki normálisabb volt és közelebb engedtem, hamar megtorpant, akivel megpróbáltam kapcsolatot kiépíteni, veszett ügy volt, gyorsan értelmét vesztette, mindenkinek sok voltam és egyben mindenkinek kevés. Soha egyiket sem érdekelte ki vagyok, és mi vagyok. Soha egyik sem akart „szeretni”. És soha egyik sem tudta, mi fán terem egy nő. Ők aztán minden lányt kicsináltak, kamatyolni akartak, de elvenni meg szüzeket kerestek. Ez egy tébolyda.
Visszatértem az életemhez, hogy felejthessek, naponta apró dolgokat. Amit azonban a nagyim mondott, komoly útravalóként, egyben afféle Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett mindörökké. „Csak egy nő”. „Kell egy férj, hogy legyél valaki” – Minek? Ezért? Nem teljes ember vagyok, csak egy nő, egy senki, egy szolga? Én nem akartam „csak egy nő” lenni, miközben úgy tűnt, körülöttem mindenkinek megfelel ez a szerep, kiegészítve ezzel a „csak” szócskával.
A sors iróniája, soha nem lett férjem, és nem is szeretnék.
Az emberek néha szenvednek, a nők nagyon gyakran és nagyon csendben. Elfordul, hogy szándékosan, valami mélyben rejtező erő, ez a túltolt társadalmi nyomás arra viszi őket, hogy szándékosan szenvedjenek, kínozzák, büntessék magukat, mint akik érdemtelenek az életre is, szolgálniuk kell, félniük kell, szülniük kell, vacsorát tenni az asztalra akkor is, ha a férfit nem érdekli miből, és a kocsmában jobban érzi magát. A nők szembemennek maguknak, bízva valami távolabbi jóban, megváltásban, vagy hogy valaki megbecsüli őket. Mintha szánt szándékkal a sorssal packáznának, és azt mondanák neki, hej, itt vagyok, szenvedek, hozz most már valamit, ami nekem is jó, puszta véletlenekből kreálva, valami engem feltámasztót, hisz van férjem, már embernek kéne számítanom. És a sors nem hoz semmit, csak további szenvedést és örök magányt. Így akarjuk megszerettetni magunkat kétségbeesetten és nem megy. Így keresünk hercegeket, akik nem léteznek, akik nem kegyelmeznek. Sem a kínok, sem a jó nem jár senkinek, cserébe valamiféle misztikus alanyi jogon, mintha a világ egyensúlyában bízva várnánk valamit, ami nincs. Méltóságot. Nőnek az nem is létezik csak úgy. Mert csak mi, a magunk szemszögéből látva bélyegezzük a világot igazságosnak, de nem az. Mintha szenvedéssel előre megválthatnál bármit is. Pedig nem.
Tapasztalatot szerezni, bölcsebbé válni, megtanulni a magunkkal szembeni kegyelmet nagy felfedezés volt a számomra, békét hozott és nyugalmat. Kevesebb elvárást másokkal szemben, az önhibáztatás levetését, és több öntudatot. Magányt. Ami nekem jó. Megtanított megvédeni magam. Vagyis pontosabban nemet mondani másoknak. Nemet mondani a tévé agymenéseire, a nőtest tárgyiasítására, nemet mondani a pornókultúrára, nemet mondani mindenre, amihez nincs kedvem, határt szabni annak, meddig megyek el egy másik emberért és határt szabni annak is, hogy szenvedjek mások perverzióinak aljassága miatt. Mert a világ nem fekete és fehér, de legfőképpen nem igazságos. Nincsenek hercegek. Férfiak vannak. És sokfélék.
Egyszer egy diszkóban elkaptam egy srác kezét, aki alám nyúlt és olyan hangosan üvöltöttem vele, hogy ha még egyszer ezt meri tenni, saját kezűleg vágom le a farkát, hogy mindenki minket bámult. Nem érdekelt, hogy hisztisnek hisznek, ne fogdosson! Vadidegen volt. Soha nem láttam sem előtte, sem utána.
A méltóságomat pedig nem adom, ami megmaradt belőle, azt őrzöm. Jó lett volna ezt tizenévesen is tudni és jó lenne, ha nem volna természetes a zaklatás, a fogdosás, a kangörcs, a zsarolás, a nyomasztás, a beszólások, a lekurvázás, a rosszindulat és nőgyűlölet meg a machók eszetlen szexuális őrülete, amiben a nő nem több kielégülésükhöz vezető tárgynál, mint egy gumibaba. Amit leírtam, színigaz, és csak egy kis töredéke annak, amit hordozok.
És van olyan is, amiről nem szólok senkinek.
Remélem egy nap majd minden férfi és minden nő visszanyeri a saját méltóságát és megtanulunk egymással kölcsönös tiszteletben élni, a nagyik nem tanácsolnak gazdag férjekhez gyereklányokat, és a gazdag férjek nem vesznek kilóra cicababákat, mert a társas léthez nem birtokolni kell, csak tisztelni kell egymást.

Bizalmatlan vagyok igen, nekem ebben az életben már nem adatik meg és ez nem baj. Hosszú utat jártam be, és valószínűleg soha többé nem lesz párkapcsolatom. Mert anélkül is, nőként, egyedül is értékes ember vagyok, mégpedig oly annyira, hogy soha többé senkinek nem akarom ezt bizonygatni. Csak tudom.

2017/10/15

Walking Dead és az író egészsége on!

Mégpedig az enyém...

A minap sikerült belefutnom a hírbe, hogy a WD immáron a 100. részt tolja az új évadban. Picit megrágtam a dolgot, az legkevesebb száz óra az életemből, és ha naponta egy részt megnézek, az 3 hónapnál is több idő...szóval az nem fog menni. Hogy behabzsoljam két hosszú hétvégén, az sem fog menni...

Kettes számú probléma, a sportolás. Nagyon kellene valami, amit szeretek. Nagyon szeretek gyalogolni, de a szabadban már nem túl sokáig lehet, jön a tél, megkergetnek a kutyák, bámulnak az emberek, nincs kedvem sminkelni kocogáshoz és társai, szóval szempont az is, hogy ne lássa meg senki éppen miféle módon "sportolok" - a pandisan szuszogva gyaloglás elég vicces-, szóval valami diszkrét, nekem való megoldás kell.
Elég volna naponta egy órát... az kábé az én laza tempómban négy-hat kilométer, mérni sem kell meg kiposztolni a face-re meg semmi, csak haladjunk máááááááááár...

És akkor megszületett a nagy ötlet. 2in1!!

Futógépem elé feltornyozva a gépem, WD beizzít, első rész megnézve, egy óra legyalogolva, mi több az izgi részeknél majdnem rendesen neki futottam a full sprintnek. Hát ez így zsírkirály lesz és tökéletes! :)

Ma ezt tettem az egészségemért és holnap is tervben van. Mire meglesz az a száz rész, az nagyjából 400-600 kilométer és valamikor januárban érek a végére, addig meg naponta az az egy rész egy kis gyaloglással marhára belefér. Csak séta...és senki nem nézi, hogy ilyeneket csinálnék, mert ez az, amitől idegrángást kapok:

egy kis torna...na ezt neeeeeee


Nem, nem gyúrok semmire, csak sétálni akarok, csak nyugalmat szeretnék, nem turbó izomcicába átmenni, aki naponta tolja a popsi-izomfejlesztőpózlefelgurut, karcsúsági becsípődésben szenved, mert ez nem érdekel, milyen izomcsoportra hogy izémizéljél és mennyit. Nem érdekel a fogyás, de hiányzik a mozgás, rengeteget dolgozom, sokat vagyok gép előtt. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ilyeneken kattogjak és kimérjem a paradicsom mellé a tojásfehérját meg a zöldborsót... Ilyen butított verzióban jó lesz ez nekem. :)

Szóval ma megvolt az első alkalom, és ez most jól feldobott. Megírtam ezt a bejegyzést arra az esetre, ha elcsüggednék és vérszemet kapnék, ha lemegy pár kiló. Nem baj ha lemegy, de nem ez az elsődleges célom, csak meg akarom nézni a WD-t és nincs rá kapacitás, hogy közben ne legyek multitask. Ennyi. Na, akkor ezt így tisztáztam és írásban felhatalmaztam magam. Legfeljebb januárban gyűjtést rendezek, ha új ruhatárat kell vennem. :)

Szóval hajrá Pandi!




2017/10/04

A zsánerirodalom értékes az irodalomtudósok jóváhagyása és elismerése nélkül is



Pintér Bence a sci-fi gettóról szóló írására szeretnék szubjektíven reagálni, a cikk itt található:


SZÓVAL AKKOR ÁLL-E MÉG SCI-FI GETTÓ? ÁLL BIZONY!


A kortárs szépirodalom szerintem haldoklik, mindig is csak lélegeztetőgéppel tudott működni. Nem hal meg persze, de Bence cikke amennyire (majdnem) jogos és izgalmas kérdéseket vet fel, egyben ezzel a lendülettel meg is feledkezett valamiről, ami szerintem kapcsolódik ehhez a problémafelvetéshez. Maga a probléma, miszerint nincs átmeneti kommunikáció a zsánerirodalom és főként a fantasztikum felé az irodalmi értékek bigottá vált bizottságaitól - tudniillik a szépirodalmárok rá se böfiznek az értékesebb zsánerekre- , sem kritika, sem vállrándítás, két dolgot juttatott eszembe.


Egyfelől azt, hogy honnan ered ez az igény?


Másfelől, hogy egyszer már jártam ezen az úton és eszembe juttatta ez a cikk, hogy mire jutottam akkor és azt is, hogy honnan értettem meg. Ha hiszitek, ha nem egy forgatókönyvírói szakkönyvből, amit a bejegyzés alján parafrazáltam röviden. No, de kezdjük az elején:

Egyfelől többen jelezték, hogy ez nem teljesen így van amúgy, ahogy a cikkben Bence felvázolta, mert például angol tanszékeken rendszeresen vetnek kritikai elemzések alá zsánerirodalmi műveket Magyarországon is, noha azok jellemzően külföldi írók. De ugye tudjuk, Bence nem is pont csak erre gondolt, -noha dicséretes folyamat, amiről jó, hogy tudunk-, mert ez csak a felvetett probléma egy kicsi része. Értelmezésemben, amire gondolt, amit a cikkben leírt, akármilyen aranyos, egy kicsit naiv és kishitű is. Elmondom, miért látom így.

Szépirodalom és zsánerirodalom, avagy ahol a politika máshogy fekszik.

Nem az idegesítően sznob visszautalások, műveltségi vetélkedővel is felérő célzások a gyöngyszövegekben, polemizálások és odavetett cifra káromkodások a legnagyobb bibije - számomra- a (legalább a nyelv ápolásának művészetében) királyi koronát magának követelő irodalomnak, mert ez a korona az övé és senki nem akarja elvenni tőle. Bence cikkében éreztem egy olyat, hogy hahó, a zsánerírók is felnőttek ám már a szépirodalomhoz, miért nem veszitek észre?- kérdést.

Nevesül azonban inkább arról van szó ugyanis, és ez az, amit szeretnék megfogalmazni, hogy a szépirodalom mindig is szervesen kötődött a politikához, az aktuális, regnáló rendszerekhez és ez mindig is így volt, így is marad. Állami dotációkkal tud megélni úgy, hogy nem piaci szereplőként vesz részt a piacon, és ezért soha senki nem köpködte le, akármilyen nyalást/alkalmi lázadást, bármilyen nézetet képviselt vagy akármilyen propagandát végzett akármelyik politikai irányba, bármily kifinomultan és cizelláltan is tette.

A politikai létezés egy szépíró számára létkérdés, míg egy zsáneríró eszközként tekint rá - a politikára-, és ábrázolásmódokon gondolkodik, addig egy szépíró benne él abban aktívan. Ez tök normális, ők politizálnak, a zsánerírók meg szépen ábrázolnak, beépítenek.


Egyébiránt néhol még be is tokosodtak az odaszokott szerzők tisztességben megöregedvén egy kiadó mellett, elképesztő látványt nyújtva néhány olyan fiatal generációsnak, aki meglátja őket ebben a szerepben. Totál zsémbes ufók, ám, hatalmas tudással, de az nem érinti a zsánerirodalom területeit - és legfeljebb ez az ufóság az, amiben máris kapcsolódnak a sci-fihez.
Gyakran felvetődik, hogy a fikciós irodalom társadalmi, politikai kérdéseket feszeget, ami jó, de ezt kívülről teszi. Ez pedig nagyon jól van így, mert szemléletesen ábrázolva akár összetettebben és nyíltabban is képes rá.
A szépirodalmi körök azonban nem csak ábrázolnak, gyakran azonosulnak. És ez is rendben van így, de ez a jelenség hatalmas szakadékot képezhet, amit nem tud mindenki áthidalni, vagy nem szeretne.

Meglátásom szerint valószínűleg a sznobizmus is inkább afféle lassítási és túlélési reflex a szépírói körök felől, és szerintem a dotációs létjogosultság örök legitimálásával függ össze. Nem vegyülnek, hermetikusan körül vannak zárva és magukon meg a támogatójukon kívül, akiből élnek, - értsd állam-, egyáltalán nem érdekli őket más, mint ennek az identitásnak az őrzése. Ülnek a kondérban és dolgoznak a nézeteiken, filozófiáikon, kapcsolataikon, hogy kapjanak pénzt élni, hogy aztán ülhessenek a kondérban és dolgozhassanak a nézeteiken, mert támogatott művészek. Ők azért írnak, hátha össze tudnak hozni mondjuk egy Booker-díjat, ami aztán garantálja a világ körüli megjelenést és húsz nyelvre lefordítást, milliós példányszámok fogyását világszerte, nyugdíjat és kényelmet. Nekik van nagy ívű írói karrierképük. És esélyük is. (Egy magyar zsánerírónak erre esélye sincs, sajnos.)

Zsánert pedig egyáltalán nem is látnak, szerintem szenvednének tőle, mert más az intellektusuk. És ehhez minden irodalom iránt érdeklődőnek joga van, mert ez részint (mmint, hogy mit olvasson, és kritizáljon az ember) ízléshez kötött dolog is. Egy irodalomtudós (hivatalosan) nem elemez magyar zsánerművet, valószínűleg ennek idő kellene még, visszatekintéses, tudományos módszerekhez el kell telnie még sok időnek, hogy érdemi elemzést adhassanak róla begyakorlott irodalmi szempontok szerint is, összetettebb hatásokat vizsgálva, de ahhoz ezeknek az összetett kérdéseknek benne kell lennie abban a műben, a műnek pedig egy kánonban, egy társadalmi/történelmi kontextusban, hogy megragadható legyen. Ha ez teljesül, vélhetően klasszikussá vált a mű. Addig bottal sem piszkálják meg, de még mindig itt a kérdés, hogy miért, ha ők az irodalom szakértői? (A fikciós társadalmakkal szerintem ezért nem tudnak mit kezdeni, mert ezekben egyszerűen nem hisznek és irracionálisnak látják, de nem ítélik el, csak ignorálják.)

Nézzünk magunkba ezen az oldalon, itt a zsánerek, magánkiadások, türelmetlen kezdők és csóri, piacra író írók között, akik faművesek, informatikusok, tanárok és szerkesztők gyakran, nem főállású írók, államilag meg aztán végképp nincsenek támogatva, hogy folytathassanak alkotói tevékenységet. Ki vannak téve a piac kényének, kedvének.
Van olyan mű itt, amiben nem találunk túl nagy mondanivalót, vannak ilyen könnyű könyvecskék is itt, persze, helyük is van a piacon, amíg ellazítanak, van aki jógázik, hogy leeressze a gőzt, mások olvasnak valami ilyet. De vannak olyan művek, amiben azonban komoly, súlyos kérdések jönnek elő és ezek is fikciós művek, igen, és nem csak Anita Horgonyhelye ilyen, vagy akiket Bence szúrópróba szerűen felsorolt, akad ugyanis még jó néhány.

Tegyünk egy kísérletet.

Például máris itt egy szelektálási probléma, képzeld el, irodalomtudós vagy, és sci-fit akarsz elemezni, de az összeset úgy látod, mint egy könnyű könyvet. Ilyen hozzáállással soha nem fogod elolvasni, ha nem kedveled a könnyű könyveket, hogy fogod eldönteni, mit válassz?

Találsz egyet, írsz róla. Aztán jól megbánod. Miért?

1- nem a te világod, de a te világodból kell kritizálnod olyat, ami eredendően kilóg belőle. Még fáj is.

2- Csak rossz vége lehet, a mű szépirodalomnak csapnivaló, zsánerirodalomnak kitűnő. Szabad ezt kimondani egy irodalomtudósnak, aki valójában nem ért a sci-fihez? Ezt egyébként azonnal meg is kaphatja és talán jogosan is.

3- De tegyük fel, jókat írsz a könyvről, mert tetszik valamiért, noha korábban nem olvastál sci-fit.  (Félek tőle, hogy akinek nincs meg a kánon, az nem tudná megállapítani egy jó sci-firől, hogy az egy jó mű és ezt komolyan mondom. Mert szubkulturálisan viselkedik, benne kell lenni a közegben egy szélesebb körű megértéshez, mint ahogy ez a szépirodalommal is így működik. Érdekes, nem? Nem jönnek át a kis plusszok, ha nem vagy benne ebben a közegben, ez törvényszerű és elementáris ereje van, ha megéled. )


Tehát mi történik, ha a kritika pozitív kicsengésű? A cikkedet szent tehénként fogják körülhordozni, hogy lám, tetszett neked. Azonnal marketing leszel vele, ahol jobb helyeken jó pénzt fizetnek ilyesmiért, azt te ingyen és bérmentve csak úgy megírtad a szakértelmeddel, amiért évekig tanultál nem is keveset.

4.- Ha felkérnek, eladod magad pénzért, hazudni fogsz a megrendelő elvárásainak megfelelően, akaratlanul is, mert ez egy ösztönös hálareakció. Ha meg nem hálálkodhatsz, mert nem tetszik az anyag, vért fogsz izzadni, hogy egyszer kikerülj ebből a csapdából.

5 - Mindenki más, aki elég jónak érzi magát hozzá, bombázni kezd a műveivel. Amire neked nincs se időd, se kedved, se erőd, de magad is tudod, valójában szépirodalmár vagy és az az igazi utad. Ha folytatod a játékot, kisiklasz onnan, mert a zsáner is hat és magával visz, ahogy a szépirodalom is ilyen, visz a tenyerén.
Te zsáneríróként váltanál pályát? Lennél szépíró? Nem valószínű, ugye?
Kritikusunk menekülni kezd és sóhajtva fut bele néha szemrehányásokba, miért is nem kritizál. Pedig a zsánerek sem kritizálnak nemhogy szépirodalmit, de a saját irodalmi világukban sem.

Ekkora szemléletbeli szakadékot nem lehet áthidalni. Egy karmester sem fog klasszikus kritikai szemlélettel egy Eminem számot elemezni, de van itt valami, mégpedig az, hogy attól Eminem még lehet jó, vagy akár a legjobb, de ha nem klasszikus, ne is akarjon az lenni és ne is várjon a karmestertől kritikát. A maga területén mozgassuk, ami a maga területére való és az jó, ha sok ilyet bejárunk fogyasztóként, alkotóként, de tudjuk mi mitől az, ami. És itt van a kutya elásva.

Szerintem a sci-finek és a zsánerirodalomnak nincs szüksége olyan irodalmárok elemzéseire önmaga legitimálásához és értékeinek kimondásához és elismeréséhez, akik nem ebben a szubkultúrában mozognak. Nincs ugyanis átmenet, amennyi van, az a lélek rugalmassága és nem az értelemé. Ne kérjünk elismerést szépirodalmi köröktől, ha egyfelől mi nem adunk, másfelől meg egymásnak sem adunk.

Ne várjunk el tőlük -irodalmároktól- olyat, ami nem az ő világuk, és szerintem erre nincs is szükség. Nem arról van szó, hogy a zsáner nem irodalom, mert az. De a szépírók szakadtak le és szűkültek be, nem mi. Nekik jó úgy, nekünk pedig jó lenne kialakítani azokat a képzéseket, szakmai köröket, külföldi minták is akadnak, amik segítenének beilleszkedni a világban a zsánerirodalmi szcéna minden szintjén. Kölcsönös reflexiókkal, díjakkal, egyetemi képzésekkel, meg amit akartok. Sokkal fontosabbnak tartanám, hogy például az olyan regények, amilyen a Horgonyhely, megmérettessenek ott, ahol csak lehetséges, külföldön is akár. Ehhez nem kellennek elismerések a szépirodalmi irány felől, elég nagyok és erősek vagyunk ahhoz, hogy ne akarjuk a felmenőink jóváhagyását az értékeinkhez. És lenne mit rendbe tenni a zsánereknek otthon is, mielőtt a szomszéd nagyapót kezdenénk el piszkálni. Akit egyébként még szeretünk is. Na meg persze, akár segíthetne is, de ha nem teszi, nem vethetjük a szemére.
A zsánerirodalom komoly hiányokkal küzd, de adjunk időt magunknak, hiszen ez az új generáció még nagyon fiatal.

Igen, tudom, a mostani könyvmegjelenésekhez legfeljebb csak lelkes ajánlások és néha pozőr túllendítések mentén jönnek posztok, színvonal nélküli rajongói ugrabugra mellett vannak értékelve. De ők a mi olvasóink, akiket szeretünk. Ők írnak nekünk és figyelnek ránk, de nem várhatunk tőlük mélyen szántó szakmai elemzéseket, ezt a hiányosságot a szakmának kell pótolnia és nem másoktól várni a galambra. És mi tudjuk a legjobban, hogy az olvasó az fontos, persze, az is, hogy írjon, visszajelezzen, hogy kedvet kapjanak hozzá a réteg olvasói, de amíg nincs itthon korrekt vitakultúra, addig nem lesznek csak elvétve szakmai kritikák és nem elemeznek a nagy nevű tudósok/szerkesztők sem. Miért? Egyszerű. Az ember hobbiból nem fog céltáblát csinálni magából kultúrmissziós célokkal. Ha ír egy kritikát, megtámadják a könyvét és lepontozzák bosszúból, merthogy gyakran van megjelent könyve azoknak, akik esetleg szakmai kritikát is tudnának írni, (-lásd a molyon mi volt két hete). Ilyen kicsinyes körökben nem is szabad rendes kritikát írni. Azt ugyanis ki kellene érdemelni első körben egyfelől egy alkotónak, aki értéket tesz az asztalra, és erre Bence is célzott, hogy van itt ilyen, de egy olvasói körnek is, akik megértik azt az elemzést, és nem kezdenek el trollkodni meg hőbörögni és zaklatni, meg óvodai szinten hisztibe bonyolódni. Szép dolog a pozitív szemlélet, de Bence cikke megint eszembe juttatta, igen, nem mindig hasznos. Egyre jobban hiányzik valami, ezt tudjuk, mégpedig ami az íróknak is nagyon jó lenne: egy értelmiségi, kritikai közeg. Csakhogy a kritika szakértői hozzáállást feltételez és az keveseknek van, szakmai szempontok szerint nagyon kevesen tudnak elemezni jól, és miért tennék? Kicsi a szakma ehhez, egy szerkesztő hogy írjon kritikát a saját kiadója könyveiről és pláne hogy írjon egy másikéról? Mindkettő eset visszás. Nincs szakmai közeg és ez bármennyire szomorú, nem pótolható a képzett irodalomtudósokkal, akik a szépirodalomban kaptak kiképzést és szakmai tudást. Senki nem fizet kritikákért, különben is, ahhoz ma mindenki ért, amúgy, aki tényleg, az a drágán megszerzett tudását inkább kereső tevékenységekben kamatoztatja, amit nem vethetünk a szemére senkinek, ahogy azt sem, hogy a minimális munkabefektetésre is rá vagyunk állva.

Anélkül, hogy a szépirodalom értékeit elvitatnám, vagy kritikusait rossz szemmel nézném, mert az eszemben sincs, értékelem az irodalomtudósok tudását, de szerintem a politikai rendszerkiszolgálás mindig bajos, és nekem pont itt szokott kezdődni a gondom a kortárs szépirodalommal, annak sugalmazásaival és depressziójával, tudniillik, arra se vagyok kíváncsi, ha vinnyogva visszasírják a Kádár-rendszert. Pedig a néplelket kellene gyógyítaniuk állítólag, csak valami történt, mert a néplélek elment másfelé és alig akad olyan, akit lehetne gyógyítani, vagy aki képes gyógyítani. Pedig micsoda küldetés és micsoda kihívás ez. Én bízom a szépírókban teljes szívvel, akkor is, ha nem szeretem a politikai ízt, meg akkor is, ha tudom, hogy aki túlélésre megy, az megalkuszik. Ez a magyar kortárs az én szememben, de talán a mindenkori pecsétes szépirodalom nagy fekélye, nem tiszta és nem érzem az őszinteségét, hiteltelen a szememben, mert látom rajta, hogy megfelelési kényszerekből összeállt, megnyomorított valami, ami élni akar, de annál inkább haldoklik és identitását vesztette.

Hiába szép, hiába minőségi, ha épp valóban az, a politikai belsőségesség miatt képtelen vagyok azonosulni vele és nem csodálkozom, ha ők is így éreznek felénk - zsánerírók felé, akik nagy vígan a piacon vagyunk és "szemét"-tel árasztjuk el azt a szép világot. De ne együk meg egymást szerintem, a bejegyzést nem azért írtam, hogy kiélezzek egy konfliktust, épp ellenkezőleg.

De nem tudom megtagadni, hogy zsáneríró vagyok.

Ebben a világban zsáneríróként köszönöm, de maradnék az egyetemes emberi értékek mellett nem a politikai, hanem a fiktív kontextusokban és a gondolatkísérletekben, azt remélve, hogy az idő próbáját is jobban kiállom majd.

Ne keverjük ide az idő próbáját kiállt klasszikusokat, amik gyakran ponyvaként kezdték pályafutásukat és klasszikusok lettek. A klasszikus irodalom és a szépirodalom (főleg nem a kortárs) nem ugyanaz, és az idő próbájának rostáján bizony fennakadtak sci-fik és más fantasztikus művek is. Ezt csak mondom, nem kioktatásul, hanem mert ebben csillog a remény hosszú távon, egy közös konszenzus alapja és a jövő képe. Szerintem ezek azok a magas igényességű művek, amiknek minden zsánerben lehetséges esélye van klasszikussá válni, de ezeket friss megjelenésükkor nem tudjuk. Nem egy mai szépirodalmi bélyeg a mérce, vagy a túlhypolás és a széles körű marketing, hanem az idő vasfoga ítélheti csak meg a gondolatokat, a nyelvi ábrázolást, mi a magasabb minőség és mit nem fognak a múltban elfelejteni az utódok. Látható, hogy lassan minden zsáner világviszonylatban is kitermeli a maga klasszikusait, a saját magasirodalmát, és hogy a szépírók a szokásosnál is elveszettebbek néha, hatalmas műveltségüket és kifinomult nyelvi bájaikat megtartják maguknak, mert egyre nehezebb megérteni őket. A kiábrándultságukat le sem tagadhatják.
Visszatérve hát arra, mit juttatott eszembe a cikk, amiből talán érthető is leszek itt a végére, azt a gyereket juttatja eszembe, amikor az meg akar felelni nagyapónak és majd betojik a feladatok alatt, nem adja fel azt az elképzelését, hogy egyszer valamikor egy elismerő pillantást kicsikarjon belőle. Pedig azt várhatja.

Másfelől pedig ez a gyerek már nem gyerek, és a saját útját járva az ember nem akar megfelelni senkinek, és akkor a legértékesebb, amikor erre rájön.

És végül, hogy ennek mi a tétje, hoztam egy érdekes történetet, hogy miért nincs szükség a szellemi ingatlanaink egymásba integrálására az irodalomban:

Egyszer F. Scott Fitzgerald kapott egy megbízást, ami jól fizetett. Forgatókönyvet kellett írnia, mindent tudott hozzá, sőt túl sokat is, írt egyet hát. Amikor a reader elolvasta, azt mondta, olyan szép volt, mintha gyöngyökkel rakta volna ki, irodalomnak gyönyörű, de forgatókönyvnek csapnivaló és működésképtelen munka.

Ha megkérünk egy ötvöst, akinek épp nincs munkája, hogy csináljon már nekünk egy járdát, ne csodálkozzunk rajta, ha az a beton helyett, gyémántokkal rakja ki azt nekünk. Funkcionálisan értelmetlen erőltetni azt, ami egyszerűen csak más és totál rendben van, ha ezeket a funkciókat és egymást tiszteletben tartjuk.

Nagyobb bajnak azt látom, hogy a zsánerirodalom beszorult és nincsenek élő fórumai, a zsánereket formáló független kritikusai, egyetemi képzései, díjai és dotációi, pedig nem lenne rossz, ha lenne kiépült intézményrendszere magyar viszonylatban is, mert ha lenne, akkor a zsánerirodalom is felmutathatná a maga Krasznahorkai Lászlóit, és megtalálhatná az utakat a Tarr Bélákhoz, csak lehetőség nincsen. Teremtsünk!

További jó munkát minden írónak ott, ahol éppen jól érzi magát!

2017/09/29

Friss hírek

Kedves Olvasóim!

Sokkal jobban szeretem a jó híreket és nagyon jó volna arról tájékoztatni a tisztelt publikumot, hogy elkészültem a befejezéssel, és ekkor vagy akkor jelenik meg Bizánc vége. Hiszen várják a kiadómban is, és nincs akadálya annak, hogy ez a kötet megjelenjen, és a trilógia befejeződjön. Csakhogy ez nem történt meg idén és az ekkor vagy akkor a jövő évre kúszott át.

Hosszabb magyarázatokba nem bocsátkoznék, A fekete sas megszületőben van, de a megjelenése tavaszra csúszik és egy rövid beszámolóra azért készültem.

Egyfelől elkapkodni sem szeretném, és egy ilyen kaliberű történet befejezése nagy összpontosítást igényel, amire bevallom személyes okokból nem voltam képes oly kitartóan, hogy a történet időben elkészüljön és idén a polcokra kerüljön. A kitűzött cél egy későbbi időpontra ígéri magát számomra is és ha elkapkodom, attól hatalmas bűntudat ébredne bennem, így hagytam még érlelődni és kiforrni.

Másfelől akadtak itt olyan írástechnikai problémák is, amilyenekkel azelőtt nem volt dolgom. Felállt az a helyzet, hogy a cselekmény kitesz legalább másfél kötetet, de azt ugye nem szeretném, hogy a 3. rész magában olyan vastag legyen, mint az első kettő. Feltéve, hogy bizonyára hosszabb lesz egy kicsivel, nem adtam fel, hogy egyes szálakat kibontsak, de így bizony feladja a leckét a szöveg, sokkal körültekintőbbnek kell lennem vele. Lehetetlen nincs, és nem félek a kihívásoktól, de ami ilyen kaliberű nehézségeket állít elém, az bizony hosszabb ideig tart, mert összetettebb képességeket szív le belőlem és beleadtam ugyan mindent, ez nem volt elég a befejezéshez.

Ígérni azonban tudok egy olyan lezárást, amitől biztos vagyok benne, hogy elégedettek lesztek, és
nem haragudtok meg rám, amiért egy picit még várni kell rá, mert megéri, én már tudom. Megnyugtatásul: az utolsó jelenet és annak utolsó sorai is készen várják, hogy eljussak a középre eső kifejtés munkafolyamatainak a végére.

Ez azt jelenti, hogy a Tavaszi Könyvfesztiválra készüljetek, mert ott találkozunk! Addig is visszavonulok a kis alkotóműhelyembe és dolgozom, eddig sem lazsáltam, ezután sem fogok.

Nagy szeretettel gondolok rátok és bízom benne, hogy a kész regény kiengesztel majd mindenkit jövő tavasszal is.

Pandi




2017/09/18

Andrea Pusztai – Professional CV



Name: Pusztai Andrea

The University of Szeged – Liberal Arts, Philologist in Philosophy
Foundation and Description writing courses organised by Könyvmolyképző Publishing House (one of the major Hungarian publishers of YA, NA and Children’s literature)

E-mail address: prokopia75@gmail.com

Short stories:

November, 2014, Historium Publishing House
A vörös lobogó" (“The red banner”) historical short story published in the "Fegyvert s vitézt éneklek" (“I sing stories of arms and knights”) anthology

December, 2014 honourable mentions on the Preyer Hugo competition for the short story co-written with Andrea Czövek (Mab Tee)
Appeared in the 318th issue of Galaktika magazine (Hungary’s most important science-fiction magazine) in September, 2016  
"Nélküled a világ" (“The world without you”)

Short stories that appeared on Aranymosás Literary Journal (The literary blog/ journal of Könyvmolyképző Publishing House):

“Álmoknak hinni”: (“Believe in dreams”)
“A sorsszövő” (“The Fate weaver”)

April, 2015 “A sorsszövő” (“The Fate weaver”) in „Kalandok és kalandozók” antológia (Adventures and adventurers anthology)

April. 2016 “A mademoiselle” (“The mademoiselle) in „Kalandok és kalandozók” antológia (Adventures and adventurers anthology)

February, 2017 : “A mordina” “The mordina” in Galaktika magazine

NOVELS:

Bizánc: A sárkányölő /történelmi regény/− Gold Book Publishing House, November
(Byzantium: The dragon slayer /historical novel/)

Bizánc: A zöld szemű kígyó /történelmi regény/ − Gold Book Publishing House, November, 2016
(Byzanthium: The green-eyed serpent /historical novel/)

Bizánc: A fekete sas /történelmi regény/ − Gold Book Publishing House, November, 2017
(Byzanthium: The black eagle /historical novel/)
(Coming soon)



Andrea Pusztai (1975) got her degree in Philosophy from the University of Szeged, but her true passion is history. Her main focus is the early Middle Ages, the historical interactions between Byzantium and Hungary, but she is also interested in plague epidemics, witch trials and the roles and lives of women and religions through the course of history. She also writes fantasy and when it comes to short stories, she enjoys venturing into sci-fi and more mystical topics.

2017/07/03

Írók kérdőíve

1. Milyen műfajban szoktál írni (novella, vers, regény, blog stb.)?
Mostanában írok verseket is, de ne áruld el senkinek!
Elsősorban regényt írok, de írtam már újságcikkeket, blogot, olykor novellákat is, kicsit felfedezni próbálok mindent, amit csak lehet, hiszen a kereteken belül is úgy látom, minden zsánerben nagyok a lehetőségek. Ebben lubickolok. Írok még filmterveket, forgatókönyvet is. És gyakran fb posztokat :D Szeretek kipróbálni mindent.
Nemrég komplex tananyagot írtam haladó íróknak. Két hét alatt összeraktam, aztán megnéztem az oldalakat és összeadtam, nagyjából egy kisebb regény terjedelme lett, de élveztem, és ezzel segítek is más pályatársaknak is, jó érzés volt kifejteni dolgokat benne.

2. Milyen zsánerben és témákban szoktál írni?

Elsősorban a történelmi, vagy történelemhez kötődő írások izgatnak, ezeken belül a női sorsok érdekelnek. Mindenhol és mindenben látom a történelem, filozófia, okkultizmus szegmenseit és ezekben szeretek mocorogni. Most Bizánc 3. részét írom. Utána egy fantasy regényt egy önálló világban, majd egy alternatív történelmi háttérrel rendelkező dark fantasy sorozatot kezdek, egyben pedig egy történelmi regénysorozatot is a Gold Booknak, ami előre láthatólag jó hosszú lesz. Mellette kedvem szerint novellákat írok, gyakran sci-fit, máskor történelmi romantikust, vagy akár horrort is, bármit megírok. Előfordul, hogy forgatókönyveket is elkövetek, de az egy másik szakma, ugyanakkor szintén írásnak minősül, a filmek elég változatosak tematikailag, és zsánerbe tenni őket szintén nem könnyű - a filmes zsánerek nem mindig esnek egybe az irodalmiakkal. Van benne pár történelmi tv-film, egy romantikus vígjáték nagyjátékfilm, de van egy egész estés lélektani drámám is. Szeretek széles palettán létezni.

3. Mióta írsz?

Kicsit korábban kezdtem, mint amióta az eszemet tudom. Nagyjából 12 éves koromban merült fel először, hogy író leszek, és valahogy sosem tudtam kivetkőzni belőle teljesen, pedig mindent elkövettem, hogy ne legyek író. Aztán meg azért, hogy az legyek. Az utóbbi talán jobban sikerült.

4. Van már kiadott/megjelent műved?

Van. Így néznek ki jelen pillanatban:
megjelenések

5. Melyik volt a legelső írásod?

Egy kemény borítós, fekete füzetbe kezdtem el írni egy sf regényt, ami egy ikerpárról szólt. Mindenféle jópofa csavarok voltak benne, és nagyon kitaláltam. Talán öt-hat fejezetet írtam meg belőle, de a sztori végét is tudtam. Gyöngybetűkkel írtam, szinte szerelmes voltam bele, nagyon jól mutatott a lapokon az írásom és cuki volt az a sztori, emlékszem rá most is, de maga az érzés erősebb, mint a konkrétumok. Azt hiszem, azóta vagyok grafomán egy picit.

6. Miért írsz?

A létformám alakult így, hogy nem tudok meglenni nélküle. Nem mellesleg, mert szerelmes vagyok az emberiség minden létező meséjébe és jó ezeken a vizeken evezni. Itt vagyok otthon.

7. Hogy találsz időt az írásra?

Szerencsés helyzetben vagyok, beoszthatom az időmet, amihez tudom igazítani a vállalásaimat, határidőket, kötelezettségeket. Így az idő talál meg engem. Eljutottam arra a szintre, hogy terveznem kell az időmmel, mert ha szépen beosztom, és tartom magam dolgokhoz, magamnak kitűzött célokhoz, sokkal hatékonyabb vagyok. Ebbe azért egy rugalmasság is belefér, de ma már nem csak akkor írok, ha kedvem úgy szottyan kéthavonta, ma már rendszeresen írok, naponta, tudva melyik alkotói fázisban vagyok éppen egy-egy munkával.

8. Mikor és hol szeretsz a legjobban írni?

Otthon van egy írókuckóm, - a szobám-, elsősorban nyugalomban szeretek itt írni, már megszoktam, hogy minden kéz alatt van, amire szükségem lehet. Nekem sok a járulékos kacatom, több ezer oldal jegyzet, könyvkupacok, cetlik, feljegyzések, figyelmeztetések magamnak, falra tűzött jelenetek és a többi. Ezt nem tudom bevinni egy kávézóba vagy ha megtenném, elég furán néznének rám.

9. Mit szoktál enni vagy inni írás közben?

Néha a meleg nyári napokon pattintok egy sört, de ritkán, és inkább munka után. Vagy bontok egy szotyit, de akkor jobb szotyizni, amikor javítok, aktív írásnál nem jön jól. Kekszet vagy vizet teszek magam mellé általában. De az esetek nagyobbik részében rágózom.

10. Van íráshoz használt dallistád?

Naná, hogy van. TSFH. Általában erre írok Bizáncot, annak megfelelően rendezgetem, mikor mit írok éppen, csatákhoz a pörgősebb, míg a lazább jelenetekhez a dallamosabbak szoktak szólni:
pandi-zenék


11. Mit gondol(nak) a családod/barátaid/szeretted arról, hogy írsz?

Egyfelől büszkék nagyon és lelkesen támogatnak. Másfelől nem lepődnek meg a nagy terveimen, nem nevetnek ki és komolyan vesznek, támogatnak. Nekik is egyre természetesebb, hogy ezen az úton járok és nem kérdés, hogy sikereket fogok elérni, már csak az a kérdés, hogy mikor forr ki látható eredménnyé a rengeteg befektetett munkám. Lassú munkafolyamatokban vagyok, amik évek küzdelmeit gyűjtik egybe, és csak akkor látványos kívülről, amikor már rég befejeztem valamit és javában belekezdtem valami másba. A családom és a barátaim követik az aktualitásokat is velem, és nagyon fontos a biztatásuk, hogy mellettem állnak, segítenek, türelmesek. Végül pedig örülnek velem, ha valami sikerül.

12. Az alkotás melyik részét szereted a legjobban?

Mindegyiket. IS. Nos, minden területen és minden folyamatban vannak szépségek, de a legjobban a flow-t szeretem, ha elmélyedek és folyik belőlem a történet magától is. De ehhez nekem is ott kell lennem nemcsak fejben, hanem ilyenkor már fizikailag is, és le kell ülni írni. Ilyenkor már nem megy a "fűnyírásközbenagyalok" "eztmégmegcsinálomaztánírok" "előbbkiteregetek". Le kell ülni, beáldozni a szabad mozgást, és türelmesen dolgozni. Másként nem megy, pedig gyakran máshol is el tudnám tölteni az időmet, nem csak egy gép mellett ülve. Szerencsére anyukám sokat segít nekem, amikor ez a géphez tapadás beáll nálam.

13. Az alkotás melyik része jelenti a legnagyobb kihívást?

Ez változó, mindig az, amit éppen csinálok. Imádom a kihívásokat. Ha nem lennének, halálra unnám magam, de így minden sokkal izgalmasabb. Az írásban az a szép, hogy mindig van egy következő lépcsőfok ideális kihívásnak, minden folyamatban, és változó területeken. Örök móka és kacagás, örök kínszenvedés és szülés. De az élet így értékes és tartalmas - számomra.

14. Milyen eszközökkel és mire szoktál írni?

Van egy szép gépem Toshiba Satellite, kétmagos procival, egy terrabájtos belsővel, annyi hely van benne, mintha munkaszobám lenne egy űrhajókat is elrejteni képes gyárcsarnokban, ahol szabadon rendezkedhetek a fecnijeimmel. Fehér. Sose hittem, hogy fehér laptopom lesz, de így alakult, egyszerűen beleszerettem első látásra, és másfél éve szimbiotikus és szenvedélyes szerelemben élünk egymással. 

15. Hogyan lépsz túl az írói válságon?

Igyekszem az okait megtalálni. Előfordul, hogy egy logikai baki miatt blokkol az agyam, vagy ha valami még éretlen, azt nem tudom leszüretelni, ha nem tudom pontosan mit írok, akkor már nem tudom megírni, kicsúszik alólam. Kezdő koromban boldog tudatlanságban bolyongtam ehhez képest. Most sokkal higgadtabb vagyok és tudatosabb, ettől pedig hatékonyabb is. Ilyenkor adok időt magamnak és foglalkozom mással, tudva, hogy ha áthidaltam az érlelést, akkor behozom a lemaradást gyorsan. Néha gyúrok pihenésre is, mert megesik, hogy csak fáradt vagyok mentálisan és ezért nem megy az írás, amikor kellene kijönnie belőlem a szövegnek, mint a Niagara. Nem biztos, hogy még elég érett, nem biztos, hogy fel vagyok töltődve eléggé a munkához, ezért pihenek pár napot. Utána érdemesebb írni, mint erőlködni fáradtan és a hibákon emészteni magam, visszatörölni, amik nem jók. Inkább érlelem még, aztán ha érettebb, kijön az, és általában szenvedélyesebb is, tartalmasabb, könnyebben megszületik és én is jobban viselem az írást. Ilyesmik esnek meg, ezeket szoktam kezelni valahogy, próbálok kiegyensúlyozott lenni hozzá.

16. Hogyan motiválod magad az írásra?

Lehet fura lesz, de bezárom magam olyankor, a külvilág pedig kint marad. Csak így megy. Ha elcsavargok, néha persze azt is szoktam, de az nekem egy egy napos program esetén egy egyhetes kiesést jelent. Néha nem vállalom, hogy menjek ide-oda. Mert mondjuk közeleg a határidő, és bent kell tartanom magam a regény világában. Regényhez kell az elmélyülés, ha megvan, nem is könnyű kijönni belőle, attól szoktak az írók olyan zombisak lenni, ha találkozol velük és képtelenek figyelni rád, mert egyszerűen benne vannak a sztorijukban. A családom mindig tudja, milyen szakaszban vagyok, így nem lepődnek meg semmin.
Zenét hallgatok, filmet nézek, olvasok, írok bemelegítésnek novellát vagy csak félálomban tervezgetek egy következő jelenetet. Idővel minden összeáll és belendül. Ha túl sok külső inger ér ilyenkor, a szenzoraim kiakadnak és megakadályozzák az elmélyülést. Így kell a nyugalom ehhez.

17. Kik azok a szerzők, akik inspirálnak téged íróként?

Mindenkit a munkája alapján szeretek megítélni és tisztelettel közelíteni. Sokan sokféle hatást gyakoroltak rám, de nem tudok kiemelni túl erősen senkit. Ha nagyon muszáj lenne, akkor talán Passuthot említeném, érdekes írói szemlélettel érdekes életútja volt. Elsősorban Fonyódi Tibor, és On Sai neve hangozna el, de tőlük nem amolyan szokásos olvasó módban tanultam és inspirálódtam csupán, hanem részben személyes barátságukon keresztül is. Kleinheincz Csillától úgyszintén sokat tanultam, az szinte egy külön történet, és nemcsak inspiráló Mesteremnek, de az egyik legkiemelkedőbb kortárs írónak is tartom egyben.
Nagyon finnyásan olvasok, de értékelek minden hatást. Meghatni engem nagyon nehéz, ugyanakkor inspirál minden, még a reggeli madárcsicsergés is, nem kell ahhoz szerzőnek lenni, alapvetően mindenből tudok meríteni.

18. Melyik könyvek inspirálnak téged legjobban íróként?

Majdnem ugyanaz a válaszom, nem könyvekből és nem szerzőkből, hanem a történetekből merítek és mindenből, ami hat rám.

19. Mi a legjobb írói tanács, amit valaha kaptál?

Bármit megtehetsz, csak légy benne profi! - Ezt gyakran hangoztatom is. De már nem emlékszem, hogy On Sai mondta, vagy Fonyódi Mester, esetleg a szerkesztőm, vagy egy régi író. Ez egy stabil kősziklaként telepedett meg nálam, és mindig kapaszkodhatok bele, ha elbizonytalanodom, több helyen, sokféleképp megfogalmazták már, de ez egy jó ars poétikai alapkő lett.
Egy másik ilyen, hogy: "Merj hibázni!". Javítani mindent lehet, ami meg van írva, de a semmit nem. Ma már tudom, hogy a valaminek is kellenek alapok, hogy valóban javítható legyen. Írni kell és akkor majd lesz haladás, akkor is, ha az épp nem a legtökéletesebb írás, majd megjavítom, ha kész a nyers kéziratom.

2017/06/21

Író tanfolyam haladóknak


12 hetes író-tanfolyamot indítok 2017. 08. 01-től, bár egy kicsit szerényebb kifejezést kerestem, de nem találtam jobbat.
Olyan szárnypróbáló zsáner-írókat várok elsősorban, akiknek vannak már tapasztalatai, de egy kicsit mintha megrekedtek volna az úton, és szeretnének tovább lépni, összerakni magukat, rendszerezni eddigi tudásukat és magabiztosabban kezelni a szövegeiket. Ha ért már csalódás és hajszálnyira vagy a kiadói szinttől, de még nem sikerült elérned, akkor itt a helyed! Ez általában egy vagy két megírt regényt is jelent, amikre szükség lesz a képzés során.

A tananyagok komplex módon lefedik az írásszakma alapvető munkafolyamatait. Tartalmaz némi személyiségfejlesztést is, és rálátást nyújt a lehetőségekre. A szövegeket csak mi ketten látjuk, a képzés ennyiben bizalmas, a szövegeid nem kerülnek máshoz, velem fogsz dolgozni.
Mivel ez a tanfolyam elsősorban zsánerirodalmi, ezért a lírai és szépírói vénával rendelkezőket máshoz irányítanám. Ám, ha a szórakoztató irodalomban szeretnél boldogulni és megtalálni a helyed, hajlandó vagy dolgozni a célodért, akkor ez a kurzus neked való.

Tematika a következő:
1.       − A karakter és konfliktus láthatósága, avagy a dramaturgia alapjai
2.       − Világ, karakter, konfliktus, a logikai rendszerben, avagy mi az a koherencia egy történetben?
3.      − A történet megírása – A világ- karakter- konfliktus zárt kör a karakterben – motiváció a párbeszédekben és narrációban.
4.      − A motiváció- karakter- világépítés hármas egymásra hatása és a novellaszerkezet
5.      − A párbeszéd- karakter és a fókusz, koherencia és a narrációs módok keretei
6.      − A narrációs módok/narrációtípusok - világépítés a nyelvi közvetítés elemeinél, és a zsánerek egyéb jellemzői
7.     − A regényírás módszertana, a dramaturgia és a szöveg ritmusa – lényegmutatás eszközei
8.     − Jelenetírás és a szövegszerkezet, horog és csavarok
9.      − Mire jók a specifikus elemek és a jó leírás?
10.  − Beszéljünk a szavakról, egy kis nyelvtan és műveltség
11.    − Tippek a javításhoz, béta és kritika
12.  − Milyen csapda lehet a siker, mi a plágium, a szerzői jog, kapcsolat egy kiadóval

Az oktatás hetente küldött on-line anyagokkal folyik, nem szükséges személyes konzultáció.

Részleteket és bővebb tájékoztatást a prokopia75@gmail.com e-mailcímen kérhettek.