2018/01/18

Írói stílus


Egy ideje akartam már blogolni erről, merthogy azt látom, sokan nem tudják igazán behatárolni a dolgot és nem is könnyű, ezt aláírom.

Egy író stílusa a névjegye, de akármennyire jellemzőek rá bizonyos szavak, vagy kifejezések, módok, fordulatok egy történetben, én úgy látom, hogy akkor van egy írónak stílusa, ha a személyisége átszivárog a szövegen. Ettől lesz egyedi és megmásíthatatlan, egy bizonyos rezgésnek is fel lehet fogni, amikor olvasás közben érzed, ez most nagyon őszintén szólt. Az író őszinte hangja stílusos.
A stílus személyes tehát és intim, kifejezetten egyedi, ami egyediséget akkor lehet leginkább elérni, ha tényleg őszinték vagyunk és tényleg megjelennek a gondolati tartalmak is a szövegben, nem csak a karakterek pózolgatnak benne nagyon szép szavakkal leírva. De hogy legyen az ember igazán őszinte egy történetben?

Egyszerű, megfelelési kényszerek nélkül. Ez nagy önismereti lépés elsősorban, és ha valaki leveti ezeket a megfelelési kényszereket és azokat a téveszméket, hogy mi módon kell megfelelnie az adott közegben, mint kezdő író (itt nagy tévedések szoktak lenni), akkor egészen jól meg lehet szabadulni a sok magunk által felvett marhaságtól, amik teherként nyomnak. Ha kiforrnak az íráshoz szükséges technikai elemek, mert azért vannak azok is, tudatosan használható fogások, akkor a történet írja magát, az író pedig a történet cselekményét próbálja meg igazán jól dramatizálni. Ehhez hatalmas kreatív erők kellenek, mert egy jelenetet kitalálni nem könnyű. Legalábbis jó jelenetet. Vagyis jelenetekké formálni a gondolatokat, megmutatni a karaktereken keresztül átsüvítő érzelmeket, feszültséget, szituációkat, egyáltalán tartalmassá, izgalmassá tenni, nagy feladat ám. Ebben is van stílus ugyanis, egy bizonyos író egy bizonyos módon mozgatja a karaktereit és ezekben is vannak lehetőségek sokfélének lenni, és túlnőni a kliséket. Ha valaki képes ezeket a kliséket felcsavarni és kitekerni, bizony annak is van egy módja, ami rá jellemző lesz, és a stílushoz éppúgy hozzátartozik, mint a szöveg szövetmintája, vagyis az írói hang.

Mindezt azért akartam leírni, mert a stílussal kapcsolatban többektől kaptam kérdéseket, és gyakran látom fórumokon is, hogy jaj, hát elveszítem a stílusomat, ha túl sokat olvasok.
Nem fogod. Épphogy azzal forr ki egy stílus, minél nagyobb az aktív szókincs, minél több történet szövetmintája ég az agyunkba, ahhoz, hogy később egyedibben meg tudjuk csavarni kreatív erőinkkel a toposzokat és kliséket, valamint kevesebb hibát ejtsünk.

Ha a történet vezetése rossz, az nyelvileg javíthatatlan. Ha a történet vezetése jó, akkor javítható is lehet a szöveg, amennyiben nincs nagyon elbaltázva nyelvileg.

Tehát, ami fontos, hogy a kezdő írónak nem kell félnie attól, hogy a stílusa elveszik, mert az egy komoly érési folyamaton megy át, és stílusról kiforrt, személyiséget, egyedi hangokat megütő írásoknál beszélhetünk, ahol az írástechnikai részek minden elemét egy minimumszinten tudja alkalmazni, de van, amiben az erősségek jól kiformálódnak és egyedi mintázattá állnak össze. Nem kell hát félteni a stílust, inkább kiforrasztani kell, és nem csak szavakkal, játékokkal a szavakban, hanem gondolati tartalmakkal és cselekvésábrázolási fogásokkal, amiken ott vannak a szükségszerű történések jegyei, avagy a történetnek így kellett alakulnia. A történeti szükségszerűség egy külön téma, aki úgy érzi neki ezzel vannak gondjai, annak ajánlom, hogy forgasson a kezében forgatókönyvírási szakkönyvet, mert a filmeken a szükségszerűség logikája olyan erősen fókuszált, hogy frankón meg lehet érteni a történetvezetés lényegét belőlük.




2017/12/23

Kellemes ünnepeket kívánok!


Kedves ismerősök, barátok, követők és olvasók, nagyon sok  szeretettel kívánok mindenkinek kellemes ünnepeket és jó pihenést!



2017/12/19

Éves összegzés és áttekintés

Az ember csak pislog év végén, milyen gyorsan elrepült az idő. Most én is pislogok, valahogy idén nem voltam topon, aztán, ha jobban belegondolok, azt kell mondanom, hogy nem a francokat, csak kemény volt, és nem eredménytelen, inkább afféle lappangó dolgok vettek körül.

Tavaly azt mondtam, az idei év a méretek éve lesz, hogy jobban fogom tudni mostanra, mi a nagy és mi a kicsi, hogy jobban érzékelem azt, mibe mennyi energiát érdemes fektetni, és bizony tudtam, lesznek dolgok, amikbe sok munka belemegy, de később hoz látványos eredményeket. Nos, nézzük csak sorban mi minden történt velem az egy év alatt!

2017 elején megjelent egy novellám a Galaktika magazinban:
Pusztai Andrea egy űrbeli kísérleti bányászkolónia titkait fedi fel

Tavasszal inkognitóban jártam a tavaszi fesztiválon, bár ez egy évvel korábbi kép, de dedikáltam is.

Aztán következett a gyermekem év végi vizsgaőrülete, ahol sikerült jelesre teljesítenie az 5. osztályt. Bevallom, marhabüszke voltam rá, hogy sikerült így lezárni a tanévet. Rögvest a vizsgák után pedig rohantam a nyári melegben mindig otthonosan kialakított Könyvhétre, hogy ott is mutassam, még létezem.

A munkafázisok otthon vártak rám, nagy lelkesedéssel vetettem magam Bizáncba, amikor is közbejött egy forgatókönyves munka, amit hamarjában és egyébként tök ügyesen le is gyűrtem, de végül nem lett belőle semmi. A gond azzal kezdődött, hogy kizökkentett.
No, akkor gondoltam, hogy innentől Bizáncé vagyok a nyár végéig, de akárhogyan akartam megfogni a történetet, éreztem, hogy kicsúszik a kezemből. Tudtam, hogy valami nincs rendben, és meg kell találnom, hogy mi az. Folyton az a furcsa érzés kerülgetett, hogy nem itt kellene járnom vele, mert ugye megvan, milyen az, amikor egy sztori megvan benned, csak még nincs leírva...na ez tisztára összezavart.

Elmentem írótáborba, ahol dolgoztam rajta, totál Bizáncra pörögve - a többiek jókat kuncogtak rajtam, hogy nem a jelenben élek -, de ez egy írónál normális. Amúgy nagyon jó volt, nem vertek meg, és sok jó arcot ismerhettem meg.

Bizánc befejezése mégsem akart haladni. Rájöttem, hogy akkora cselekményanyagot akarok összerakni, ami legszűkebben is másfél kötetre elég. Eközben már tisztáztuk a Kiadómmal, hogy nem nyújtom el a dolgot négy részre. Egyfelől azért, mert eredetileg is három részre akartam, így is kommunikáltam le mindenkivel. Másfelől pedig azért, mert ott már bizony tudják, hogy mi lesz a következő projektem, amibe jó lenne, ha belevágnék és elindulhatna, mert nagyon jó lesz. (De még titok.) Kitűnő okok, nem igaz? Tökéletesen el tudom fogadni és maximálisan egyetértettem ezzel. Már csak meg kell csinálnom!

Tehát a feladat Bizánc zárása úgy, ahogy eredetileg megterveztem, és úgy, hogy beleférjen egyetlen kötetbe. Kihívás ez a javából, higgyétek el, nem lehet csak úgy átugrálni részeket és nem lehet csak úgy lecsapni a végét, el kell jutni oda, ahová terveztem eljutni a regény legelejének megírásakor. Kemény fa lett, amibe belevágtam a fejszémet és beleszorult. Merthogy időközben érlelődött bennem a következő történet is. Az összes elkövetkező történeteim, és a legnagyobb gond az, amikor ebben az ember eltűnik, és néha nem tudja most hol is jár pontosan a megírásos munkával. Merthogy szerettem volna már egy évvel korábban járni, úgy értem munkailag egy évvel többnek kellett volna az asztalon hevernie. És akkor rájöttem, hogy a méretek valóban fontosak. Nélkülem nem jelenik meg a regény, és nem feladnom kell a dolgokat (nem, mintha ez valaha opció lett volna), csak pontosabban időmenedzselni és fókuszálni az írásfolyamataimat. Mert elveszik az időm gyakran és nem árt olykor a minőségi pihenésre is szánni pár napot, mert túl könnyű kimerülni.

Felvettem a fonalat és amikor rádöbbentem, hogy egyszerre két regény akar kibújni belőlem, azt mondtam, hogy oké, akkor írok ezerrel, mindegy melyiket, de haladjunk. Ennél az ülök fölötte de nem haladok munkánál minden jobb. Novemberben beneveztem a Nanowrimora és megcsináltam az 50 ezer szót a fantasy regénnyel, aminek hatására csodák csodája, Bizánccal is haladni kezdtem. Most december van. Ennyi volt az évem, január közepén gyereknek megint vizsgái lesznek.

Dolgozom és tanulunk. Minden évben tanul az ember valamit, például azt is, hogy íróként is változhatunk, a régi módszereink néha lehámlanak rólunk és egészen máshogyan kell megtalálni a munka fonalának a végét.

Ami viszont fontos, hogy most haladok. Két regényt fejezek be 2018 elején, és remélem, hogy eljutnak a további útjukra, aztán majd az olvasókhoz is.

Filmes projektek is mocorognak, de azok annyira bizonytalanok, hogy arról nem is érdemes beszélni. Ám, ha minden jól megy a jövő év ott is hozhat eredményeket, ha tudok valami konkrétabb teljesítményt felmutatni, hozni fogom.
Ha nem is volt túl termékenynek látszó évem, nem tekintem eredménytelennek, hiszen a megjelenés, a könyv a kezetekben, amikor olvassátok, már csak a hegycsúcs, a jéghegy teteje, ahogy mondani szoktuk.

Úgy tervezem, hogy a jövő év egy átmeneti, megjelenéses és tervezéses szakasz lesz. Írok pár filmet, elkezdem az új történelmi regényemet, amihez anyagokat gyűjtök még egy ideig, de már megvan a felütése, és beizzítom a zsánerváltást is, mert lesz egy fantasym a jövő évben, mi több, ha nagyon összekapom magam, lesz több is...nem, inkább nem ígérek többet, legyen meglepetés, amikor elérkezik az ideje. De azon is rajta vagyok.

Ami fontos, hogy Bizáncot befejezem tavaszra és hozom. A többi, minden más képlékeny még akkor is, ha a terveim már megvannak, mert hát, azért nem kiabálnék el semmit.

Következő teljesítés egy 6.-os gyerek félévi vizsgái, ami nekem fontos, és neki is. Aztán leadom Bizáncot a szerkesztőnek és lehet szurkolni, hogy elfogadja majd. :)

Ha követnéd az írói oldalamat, itt találod:

https://www.facebook.com/Pandioldal/

2017/11/18

Kíváncsi-e az ifjú szerző?...avagy az olvasás problematikája - szubjektív


Miért baj az, ha valaki úgy akar író lenni, hogy nem szeret olvasni?

Nem, nem gúnyból írom és igen, egy kicsit bárki érthet az íráshoz, noha sokféle módja van, elég, ha megnézzük naponta hányféle szöveggel találkozunk újságokban, interneten, tanulás vagy munka közben, aztán a könyvesboltok polcain. Ami pedig a legfontosabb benne, hogy remek móka egyébként. Komolyan. Kikapcsolja az embert, a munka utáni időszakban kioldja a stresszt, és egy bizonyos szinten pihentet, másik oldalról fejleszti az intellektust, empátiát, ezernyi dologgal összefügg, önismeretet gerjeszt, és kitűnő szórakozás nem csak olvasni, hanem írni, történetet mesélni is. De ez csak akkor működik, ha olvasol is mellette. Miért? Alább beszélünk róla.

A minap én is hírt adtam arról, hogy megjelenik On Sai/ Varga Bea írástechnikával foglalkozó könyve, amit - anélkül, hogy beszéltem volna vele-, személyes meggyőződésem, hogy nagy külső nyomásra írt meg, fiatal, kíváncsi szerzőknek. Azt értem ez alatt, hogy segíteni szeretne olyan embereknek, akik az írást szeretnék fejleszteni magukban, és már többször próbálkoztak az Aranymosáson, ami egy kitűnő lehetőség bejutni egy könyvkiadóhoz, de még nem sikerült nekik. Mivel persze képtelenség mindenkinek válaszolni a kérdéseire, ez a könyv nagy ötlet volt tőlük. Így aztán ez a kitűnő ötlet odáig jutott, hogy Bea vállalta, ír egy könyvet kezdő-haladó íróknak. Amikor azt is bejelentette, hogy lapozgatós lesz, meg hogy vicces és játékos, akkor már nagyon vigyorogtam. Csípem azt a derűt, amivel a kezdőket kezeli és ez nagy erénye On Sai-nak. És a játékosság fontos. Igen, mert az írás valójában akkor jó, ha játékos, és szívesen csinálja az ember akkor is, ha épp valami drámai dolog történik a cselekményben. Elsősorban látom azt is, hogy inkább kedvet akar csinálni, mint azt elvenni, és ez így remek. Én biztosan el fogom olvasni, mert nagyon kíváncsi vagyok rá, és remélem, hogy sokaknak segíteni fog az írói úton. Itt találtok róla bővebbet:
A siker tintája

Azonban nekem most egy egy kicsit nehezebb szerep jutott, mert eldöntöttem, hogy írok egy tömegesen nagy problémáról pár szót és az a helyzet, hogy kemény leszek, de muszáj. Tömeges jelenség ugyanis, hogy olyan fiatalok akarnak írók lenni, akik nem olvasnak, mert azt mondják, nincs rá idejük.

Időnk arra van, amire csinálunk.

Merthogy nemrégiben volt egy olyan esemény is, hogy a Kéziratéjen összegyűlt zsűri szintén az aktívan részt vevő kezdő szerzők tiszteletteli kérésére, és segítség gyanánt összeállított egy olyan olvasási listát, ami a mai zsánerirodalomban tevékenykedni kívánó szerzőket segítené. Abban, hogy fejlődjenek, alapszinten megismerjék a zsánerek korábbi nagyjait és afféle autodidakta módon segítheti a saját önképzésüket. Az elődök ismerete az ugye mindenkinek megvan, minden művészeti területnél természetes, afféle minimum követelmény, és hát a könyvtárnyi könyvek közül végre valami támpontot adtak a dzsungelben, mik azok, amik kihagyhatatlanok. Itt található a lista:

Ajánlott olvasmányok

Merthogy úgy tűnik, írni mindenki akar, de olvasni nem, vagy nem azt, amiből még építkezni is tudna. Valahogy magát az olvasást is unalmasnak tartják, és valójában rögtön filmsorozatokat akarnak és filmeket, de meg hát írni, és írni. Meg majd tudják ők, nem kíváncsiak az elődökre. Oké.

Egy szubjektív reakció

Ez a lavina tovább gördült egyéb beszélgetésekben, de arra már nem térek ki, mert már nem is ez a legnagyobb probléma, de a mentegetőzés, meg hogy majd mi jobban tudjuk, meg a kik vagytok ti dolog sokkal fájdalmasabb. Akadt a tehetség mítoszába, időhiányba kapaszkodó és még sokféle nemolvasó, de írni nagyon akaró író ember.
Lett ám felháborodás, mit képzel magáról az ország könyvkiadóinak szerkesztői krémje, hogy miért ezeket, meg miért könyveket, ha vannak filmek, és milyen alapon ajánlanak, mikor nem tudják, milyen alapokon nyugszik a kíváncsiság.
Marha egyszerű alapokon. Akit érdekel az írás és akar fejlődni, az nézze meg annak terméseit is, legyen képben a kortárs irodalommal, zsánerekkel, na adj' Isten esetleg szakmai körök meg könyvkiadók működésével is, ha lehet, meg az a minimum, hogy azzal is, kik azok, akiktől a tanácsot és az olvasmánylistát kapta.
Gugli a barátunk, az ég szerelmére, a Kéziratéj szerkesztőire aztán lehet ám keresni, van olyan szakmai múltjuk, és letettek már annyi mindent  az asztalra, hogy a padlóról vakarhatod az álladat, csak utána kéne nézni, mielőtt azt mondanád, azt se tudom, kik ezek! Bizony, ott vannak a nevek, nézd csak meg, kivel beszéltél te a kéziratéjen, milyen szakmai tudása van. Nem csak sorozatnézésre, hanem információgyűjtésre is használható ám az internet.

No, és akkor itt álljunk meg még egy szóra.
Senki nem mondta, hogy kötelező mindent elolvasni, azt mondták, ajánlott. Válogass és csipegess, kezdd el valahol, azzal, ami szimpatikus és vond le magadnak a tanulságokat. Ezekből a könyvekből tanulhatsz, nem, nem kell lemásolnod őket, csak figyelj rájuk jobban, ahogy olvasod, ne csak szórakozz, tanulj is, pontosabban szórakozva tanulhatsz. Nem leszel egyeníró ettől, mivel minden könyv minden olvasónak mást mond. De ha maga az olvasás a bibi, akkor bajosan leszel író.
Nem kötelező egyáltalán olvasni. Nyugodtan lehet mást csinálni is, mondjuk gyógyszerésznek tanulni, vagy zongoraművésznek, vagy festőnek, vagy bármi másnak. Nem kell írni, az nem terem meg magától benned, nem egy gyümölcs, ami ott lóg és majd megérik és kijön, mert tehetséges vagy. Ez a mítosz egy nagy álomkép. Ha meg mégis írni akar valaki a saját szórakozására, ahhoz is joga van mindenkinek. Oké. De!
Mutatok valamit, Szirmai mennyire jól el tudja találni, mitől döglik a légy. Nézd meg ezt és gondolkodj el rajta:

Álommeló

Találd meg, miben vagy jó. És találd meg, miben nem vagy jó. Ha nem szeretsz olvasni, akkor az írás nem neked való. Ha ragaszkodsz hozzá, akkor bizony nem árt megbarátkozni azzal, hogy megtanulj olvasni. Ha nem, akkor komoly bajban leszel. Olyan belső ellentmondás ez, amit fel kell oldani.
Akkor nem kell odaállni a kiadók elé és abból a tudásból, eszmei miliőből, amiért az írók évtizedes munkával keményen megdolgoztak korábban, bizony nem kell kitépni magatoknak azt a címkét, hogy írók vagytok és kibiggyeszteni a facebookra, mert nem vagytok azok. De lehettek, csak türelem. Nem, megmagyarázni sem kell, senki nem érdekel, milyen alapon tetted oda, ha se nem olvasol, se nem írtál eddig két oldalnál többet. Tehetsz érte, kezdj dolgozni és érdemeld ki. Mert azért meg kell dolgozni olvasással is. Tessék szépen betenni a fiókba azt a szórakozásból írt kéziratot, és évente egyszer elolvasni, amit írtatok. Saját írásotokat! Jaj. Bocsánat, az  tabu, olvasni nem akartok. Bocs. Érzitek benne a defektet? Akkor nem kell elolvasni, azt ugye csinálják akkor mások, de ezzel meg csak az a baj, hogy milyen alapon várjátok el mások érdeklődését magatok felé, ha ti nem érdeklődtök mások felé?
Milyen alapon mondja egy kezdő író azt, hogy de ő nem olvas, mert ez neki sok? Hogy akar valaki író lenni, ha nem hajlandó olvasni? Miféle buta elképzelés ez? Hát azt is el kell olvasnod, amit te írsz! Nem, a filmek nem fognak segíteni, hogy jobban kifejezzétek magatokat, nem mutatják meg, mennyire fontos például a leírás és nem, nincs kiút, olvasni kell. Ráadásul azok az igazán jó könyvek, amiket baromi nehéz filmre vinni, szóval olvasni kell. Nagy szívás, mi? Az írás azzal kezdődik, hogy alázattal odaállsz a könyvespolcod elé és gyűjtesz magadnak olyan olvasnivalót, amit szeretni fogsz, mert az írás az olvasás szeretetével kezdődik, és nem az írói babérokban lubickolni akaró egóddal. Ezer dolog inspirálni fog, és majd megváltozol. Elfelejted azt, hogy mekkorának képzelted magad, mielőtt ebbe belevágtál. És nem fogod azzal mentegetni magadat az ostobaság lapályában, hogy mert te tehetséges vagy. Mert a tehetség kevés még. Meg kéne mutatnod, hogy az vagy. Szorgalommal és munkával mehetsz valamire ebben a folyamatban, hogy megmutasd azt a tehetséget, ami benned van, de anélkül csak lubickolsz egy magad által teremtett dagonyában, jó nagyra hizlalva az egódat, és egy nap azon kapod magad, hogy amiatt neked nem volt időd írni meg olvasni, mert dolgoztál keményen a pénzért. Azt a pénzt abba fekteted, hogy magánkiadásban még nagyobbra nőjön az egód egy el sem olvasott kéziratod kiadásával. Finom kis dagonya, csináld nyugodtan.
Jogod van ehhez, tényleg, csináld csak!

De van más út is, amit úgy hívnak, hogy tanulási, építkezési folyamatok. Szakmai alázat és tájékozódás. Munka. Szorgalom és kitartás. Olvasás. Meg ilyen borzalmak, amit olvasásnak neveznek valami homályos körökben, ahol írók vannak, meg szerkesztők. Mehetsz másfelé, de ha valaki segíteni szeretne, legalább ne köpd le ostobasággal azokat, akik segíteni próbáltak neked. Igen, merítkezhetsz filmekből is, és ezernyi más helyről, de az olvasást nem úszod meg.
Képzeld el, hogy a saját kéziratodat megjelentetné egy kiadó, legalább tízszer, de lehet, hogy még többször el kell olvasnod, mielőtt megjelenik. Ha nem szeretsz olvasni, nem éred el, amit szeretnél, mert akadályozod saját magadat.

Van egy történet, amit nagyon szeretek, és ami nagyon tanulságos:

Buddha és az ember

Nos, ezek után a tanítvány, aki felháborodott, és mesterét tiszteli, megcélozza az embert, de nem bántóan. Segítenék. Itt hozok pár linket azoknak, akik még mindig szeretnének írni és azzal jönnének most, hogy nekik nincs pénzük íróiskolára. Könyvtárbérletre talán van, és internetre is, esetleg majd a fent említett könyvre is tudtok gyűjteni, amit Bea írt, és olvasatlanul is ajánlom, mert a személye és a tapasztalatai, a szakmai előmenetele olyan, amit minden tiszteletem övez. Aki ugyanis tiszteletet vár, előbb adjon.

Tiszteljük az elődöket, igen, már Homérosztól kezdve, nem fog fájni, és tiszteljük azokat is, akik az idejüket nem kímélve segíteni szeretnének, akik tapasztaltabbak, és ne köpjetek olyat, hogy nem a mai világban élnek, mert nem veszitek észre, hogy ez épp fordítva van. Olvassatok és dolgozzatok magatokon, mert megéri. Jó munkát annak, aki kibírta a végigolvasást és nem a sarokba térdelt, hanem azt mondja most magában, igen, járni fogok az úton, mert a tehetség csak munkával és tudással építkezve mutatkozik meg!

Netes tippek tanuláshoz, böngészhető írástechnikai oldalak, ahonnan sokat tanulhattok - olvasni kell, bocsi, ezek a rohadt betűk már csak ilyenek, közvetítik a tartalmakat, sajnálom, de azért hátha megszeretitek:

Irodalmi boncasztal

Így neveld a regényedet




2017/10/17

#metoo


"Me, too.
If all the people who have been sexually harassed, or sexually assaulted, write: “Me, too." as a status, we might give people a sense of the magnitude of the problem.
Én is.
Ha minden ember, akit szexuálisan zaklattak vagy bántalmaztak, kiírná állapotüzenetként, hogy "Én is. / Me, too.", megéreztethetnénk az emberekkel a probléma nagyságrendjét."

Ez most sokkoló lesz, és fájdalmas. Én túléltem a nővé érést. Talán te is. Talán mások is. De vannak olyanok is, akik nem. A legsötétebb titkok ezek, amikről beszélni valami különös, mélyről szorító szentségtörést jelent, még önmagunk előtt is, de megteszem. Meg kell tennem, mert nem akarok olyan világban élni, ahol ezek ellen senki nem tesz semmit. Az első lépés, hogy tudjuk mi a helyzet. Lássunk tisztán. Mondjuk ki, amit ki kell mondani, hogy a lányainkkal senki ne tehesse meg ugyanezt, hogy belássuk, a fiainkat több tiszteletre és emberségre kell nevelnünk, hogy valódi férfiak lehessenek. Emberi férfiak, érző szívű lények.
Az első „fura élményem” elég korai. A bottal járó szomszéd bácsinak segítettem valamiben, aki egy fura mozdulattal felém nyúlt, és gorombán belecsípett a még épp csak sarjadásnak indult mellembe.  Pontosabban a mellbimbómba. Hátrahőköltem a fájdalomtól, megijedtem. Ő nevetett. Sárga műfogakkal, kéjesen. Lesütöttem a szemem és a vastag, gombás lábujjkörmére bámultam, ami kilógott a szandáljából. Tíz voltam. Elfutottam és sírtam, többé nem mertem megközelíteni se. Ha valaki ott volt, akkor sötéten lesújtó kényszerként muszájból csilingelő csókolom-ot köszöntem neki, akár minden nap, ha elődugta az orrát a házából. Ha senki se látta, tüntetően nem köszöntem neki, és azt kívántam, hogy dögöljön meg. De nem beszéltem, nem köszöntem, ez volt az én büntetésem és figyelmeztetésem, amiért „azt” tette. Utána napokig gyötört a bűntudat, mert nem köszöntem, pedig én egy jól nevelt kislány vagyok, hogy kívánhatok rosszat bárkinek? Utáltam magam, hogy én csaltam elő belőle valamit, amiért ő „azt” tette, hibáztattam magam, nem szóltam senkinek.
A második szintén egy bácsi volt, csak egy másik, aki felajánlott 500 forintot, hogy egy kicsit simogathasson, de ezt nem mondhatom ám el senkinek. Rossz érzés fogott el. Elutasítottam és elfutottam. Tizenegy voltam. Nem értettem mi ebben a jó. Miért akar tapogatni? Amúgy is utáltam a ronda göcsörtös kezét, amivel úgy meg tudta szorítani a csuklómat, hogy napokig fájt még utána, örültem, ha megszabadultam tőle. Nem értettem semmit belőlük és már éreztem, hogy bennem van valami ronda hiba. Nagy baj van velem, nagyon nagy, de mi lehet az? Féltem ettől, de a legjobban attól, hogy egy nap megtudom, mi nem stimmel velem. Nem szóltam senkinek.
A harmadik eset a szomszéd fiú volt, amikor tiltakozásom ellenére az ölébe vett, mintha valami nagyon kicsi lány lennék, fogdosta a fenekemet, hintáztatott a kemény combján – nem a combja volt –, és minél jobban tiltakoztam, annál inkább nevetett, lefogott, és küzdöttünk, mintha ez vicces lenne. Nem éreztem viccesnek, hiába mondogatta, hogy ez játék. Percekig tartott, mire a nadrágjába élvezett. Tizenegy voltam, nem értettem semmit. Nem értettem, mi történt, hogy mit követtem el, és hogy mi olyan vicces ezen, hogy fetreng a röhögéstől. Nem szóltam senkinek.
Túl szép kislány voltam, vesztemre. És túl védtelen a társadalmi szocializációban, a helyem ott volt a kéj eszközei között, zsengén és tudatlanul, emberhez méltatlanul.
Sokáig kislány voltam még belül, de ahogy teltek az évek, egyre inkább felnőtt nő akartam lenni. Tudtam, hogy ez ellentmondás és tudtam azt is, hogy ez a két dolog, a célom és az, ami vagyok, viaskodik bennem. Voltak helyzetek, amikben egészen jól tudtam imitálni a felnőttes viselkedést. Sokat gyakoroltam. Például menni az utcán. Kihúztam magam, befeszítettem a hasam és mentem, mint akinek fennakadt az álla, emelt fővel, nyílt tekintettel, ahogy azt a filmekben láttam a legszebb díváktól, akiket utánozni annyira jó ötletnek tűnt. Pedig nem volt az. Néha annyira igyekeztem, hogy elbaltáztam, és ha egy nekem megtetsző fiú közelített, még gyermekien lesunytam a fejem a szégyentől. Nem mertem rájuk nézni, megesett, hogy reszkettem is. Mert nem tudtam, mit akarnak azt sem, én mit akarok, és mitől keringenek bennem kitörni készülő vulkánok. A lelkem egyik fele abban a hazugságban élt, hogy lesz egyszer egy hercegem, aki szeret és legfőképpen megért, majd jó lesz együtt lenni tűzön, vízen át. Főként, ha megfelelek neki, szép leszek és gondoskodó, de a lelkem másik fele valami titokzatos sötétséget sejtett a férfiakban és a fiúkban. Hiszen egykoron azok a férfiak, akik öreg tatákként engem csipkedtek, vagy a szomszéd fiú, akire gondolni sem mertem, mert különben szégyen jelentkezett az arcomon és elpirultam, hogy hang se jött ki a torkomon, valamikor ők is hercegei voltak valakiknek, régi asszonyoknak, nálam tapasztaltabbaknak. Szűk ismeretségi körömben a szűziesség botrányosan álszent kultusza dívott. Izgatta őket, hogy érintetlen vagyok és nem foglalkoztak azzal, hogy ebből elcsípni egy apró darabot maguknak egyenesen a gyermeki ártatlanságom sárba tiprása, a lelkem leköpése, és a mentális megerőszakolásom. Mert csak egy kislány voltam, és nem több. Nem tudom, minek kellene lennem, hogy ez ne történhessen meg többé, de bizony növekedtem és egyre többet tudtam. Ez a tudás azonban megrémisztett, mert minél többet tudtam, a bennem zokogó, és férfiaktól rettegő gyermek nem akarta tudomásul venni az igazat. Idült boldogság, ezt akarjuk, nem igaz? Boldognak lenni. Igaz hamisan, elfedve az igazságot, egy felszínen akarunk lubickolni a boldogságban, miközben fogalmunk sincs róla mi az. Tényleg, lehetünk ilyen buták önmagunkkal szemben?  Egyet tudunk, hogy az igazat nem akarjuk tudni és mindent elkövetünk, hogy mások ebben megsegítsenek minket, míg vígan bólogatunk egymásnak, hogy ez így jó. Romantikus álmokat szövünk az első csókról, de ezzel hazudjuk a legnagyobbakat. Nincs itt semmi romantika, haladjunk!
− Fogj egy gazdag férjet – nyögte kíméletlen víg kedélységgel a nagymamám, amikor még élt. Megkérdeztem tőle, hogy miért? Minek nekem férj? Minek legyen gazdag? Felesleges, az a lényeg, hogy szeressük egymást, nem vagyok szolga. Ő még azt hitte, az talán kiút lehet. Pedig nem az.  Aztán azt válaszolta: − Azért kell, mert csak egy nő vagy. A gazdag férj megvéd.
Elmentem a boltba és hazafelé tartva egy fiú utánam jött, megkérdezte, elkísérhet-e, ő is erre jön. Tolta maga mellett a biciklijét a túloldalon és szorosan mellettem lépkedett, de nem ért hozzám. Alig ötven méter az utca, amikor hátrafordultam, láttam, kitartja a kezét mögöttem. Gondoltam, szegény, biztos valami baja van, béna a keze, vagy akármi, semmi rosszra nem gondoltam, és ő nem tűnt túl okosnak, buta kérdésekkel traktált. Aztán az utca végén megláttam, egy csomó fiú néz minket messziről. Onnan nézve olyan volt, mintha ez a biciklis kísérő mindvégig a fenekemet fogdosta volna, miközben mellettem jött. Lejáratott, megalázott anélkül, hogy hozzám ért volna, hogy rosszat szólt volna, aztán gondolom visszament meginni a fogadásokból nyert sörét a kocsmába. Ma is oda jár.
14 voltam. Örök időkre szajhának tartottak a fiúk a városban, kaptam ronda ajánlatokat, undorodó elfordulást és kurvázást bőven. Akivel szóba álltam, az azért kurvázott le, akivel nem, az meg azért.
Nem szóltam senkinek.
Ha valaki normálisabb volt és közelebb engedtem, hamar megtorpant, akivel megpróbáltam kapcsolatot kiépíteni, veszett ügy volt, gyorsan értelmét vesztette, mindenkinek sok voltam és egyben mindenkinek kevés. Soha egyiket sem érdekelte ki vagyok, és mi vagyok. Soha egyik sem akart „szeretni”. És soha egyik sem tudta, mi fán terem egy nő. Ők aztán minden lányt kicsináltak, kamatyolni akartak, de elvenni meg szüzeket kerestek. Ez egy tébolyda.
Visszatértem az életemhez, hogy felejthessek, naponta apró dolgokat. Amit azonban a nagyim mondott, komoly útravalóként, egyben afféle Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett mindörökké. „Csak egy nő”. „Kell egy férj, hogy legyél valaki” – Minek? Ezért? Nem teljes ember vagyok, csak egy nő, egy senki, egy szolga? Én nem akartam „csak egy nő” lenni, miközben úgy tűnt, körülöttem mindenkinek megfelel ez a szerep, kiegészítve ezzel a „csak” szócskával.
A sors iróniája, soha nem lett férjem, és nem is szeretnék.
Az emberek néha szenvednek, a nők nagyon gyakran és nagyon csendben. Elfordul, hogy szándékosan, valami mélyben rejtező erő, ez a túltolt társadalmi nyomás arra viszi őket, hogy szándékosan szenvedjenek, kínozzák, büntessék magukat, mint akik érdemtelenek az életre is, szolgálniuk kell, félniük kell, szülniük kell, vacsorát tenni az asztalra akkor is, ha a férfit nem érdekli miből, és a kocsmában jobban érzi magát. A nők szembemennek maguknak, bízva valami távolabbi jóban, megváltásban, vagy hogy valaki megbecsüli őket. Mintha szánt szándékkal a sorssal packáznának, és azt mondanák neki, hej, itt vagyok, szenvedek, hozz most már valamit, ami nekem is jó, puszta véletlenekből kreálva, valami engem feltámasztót, hisz van férjem, már embernek kéne számítanom. És a sors nem hoz semmit, csak további szenvedést és örök magányt. Így akarjuk megszerettetni magunkat kétségbeesetten és nem megy. Így keresünk hercegeket, akik nem léteznek, akik nem kegyelmeznek. Sem a kínok, sem a jó nem jár senkinek, cserébe valamiféle misztikus alanyi jogon, mintha a világ egyensúlyában bízva várnánk valamit, ami nincs. Méltóságot. Nőnek az nem is létezik csak úgy. Mert csak mi, a magunk szemszögéből látva bélyegezzük a világot igazságosnak, de nem az. Mintha szenvedéssel előre megválthatnál bármit is. Pedig nem.
Tapasztalatot szerezni, bölcsebbé válni, megtanulni a magunkkal szembeni kegyelmet nagy felfedezés volt a számomra, békét hozott és nyugalmat. Kevesebb elvárást másokkal szemben, az önhibáztatás levetését, és több öntudatot. Magányt. Ami nekem jó. Megtanított megvédeni magam. Vagyis pontosabban nemet mondani másoknak. Nemet mondani a tévé agymenéseire, a nőtest tárgyiasítására, nemet mondani a pornókultúrára, nemet mondani mindenre, amihez nincs kedvem, határt szabni annak, meddig megyek el egy másik emberért és határt szabni annak is, hogy szenvedjek mások perverzióinak aljassága miatt. Mert a világ nem fekete és fehér, de legfőképpen nem igazságos. Nincsenek hercegek. Férfiak vannak. És sokfélék.
Egyszer egy diszkóban elkaptam egy srác kezét, aki alám nyúlt és olyan hangosan üvöltöttem vele, hogy ha még egyszer ezt meri tenni, saját kezűleg vágom le a farkát, hogy mindenki minket bámult. Nem érdekelt, hogy hisztisnek hisznek, ne fogdosson! Vadidegen volt. Soha nem láttam sem előtte, sem utána.
A méltóságomat pedig nem adom, ami megmaradt belőle, azt őrzöm. Jó lett volna ezt tizenévesen is tudni és jó lenne, ha nem volna természetes a zaklatás, a fogdosás, a kangörcs, a zsarolás, a nyomasztás, a beszólások, a lekurvázás, a rosszindulat és nőgyűlölet meg a machók eszetlen szexuális őrülete, amiben a nő nem több kielégülésükhöz vezető tárgynál, mint egy gumibaba. Amit leírtam, színigaz, és csak egy kis töredéke annak, amit hordozok.
És van olyan is, amiről nem szólok senkinek.
Remélem egy nap majd minden férfi és minden nő visszanyeri a saját méltóságát és megtanulunk egymással kölcsönös tiszteletben élni, a nagyik nem tanácsolnak gazdag férjekhez gyereklányokat, és a gazdag férjek nem vesznek kilóra cicababákat, mert a társas léthez nem birtokolni kell, csak tisztelni kell egymást.

Bizalmatlan vagyok igen, nekem ebben az életben már nem adatik meg és ez nem baj. Hosszú utat jártam be, és valószínűleg soha többé nem lesz párkapcsolatom. Mert anélkül is, nőként, egyedül is értékes ember vagyok, mégpedig oly annyira, hogy soha többé senkinek nem akarom ezt bizonygatni. Csak tudom.

2017/10/15

Walking Dead és az író egészsége on!

Mégpedig az enyém...

A minap sikerült belefutnom a hírbe, hogy a WD immáron a 100. részt tolja az új évadban. Picit megrágtam a dolgot, az legkevesebb száz óra az életemből, és ha naponta egy részt megnézek, az 3 hónapnál is több idő...szóval az nem fog menni. Hogy behabzsoljam két hosszú hétvégén, az sem fog menni...

Kettes számú probléma, a sportolás. Nagyon kellene valami, amit szeretek. Nagyon szeretek gyalogolni, de a szabadban már nem túl sokáig lehet, jön a tél, megkergetnek a kutyák, bámulnak az emberek, nincs kedvem sminkelni kocogáshoz és társai, szóval szempont az is, hogy ne lássa meg senki éppen miféle módon "sportolok" - a pandisan szuszogva gyaloglás elég vicces-, szóval valami diszkrét, nekem való megoldás kell.
Elég volna naponta egy órát... az kábé az én laza tempómban négy-hat kilométer, mérni sem kell meg kiposztolni a face-re meg semmi, csak haladjunk máááááááááár...

És akkor megszületett a nagy ötlet. 2in1!!

Futógépem elé feltornyozva a gépem, WD beizzít, első rész megnézve, egy óra legyalogolva, mi több az izgi részeknél majdnem rendesen neki futottam a full sprintnek. Hát ez így zsírkirály lesz és tökéletes! :)

Ma ezt tettem az egészségemért és holnap is tervben van. Mire meglesz az a száz rész, az nagyjából 400-600 kilométer és valamikor januárban érek a végére, addig meg naponta az az egy rész egy kis gyaloglással marhára belefér. Csak séta...és senki nem nézi, hogy ilyeneket csinálnék, mert ez az, amitől idegrángást kapok:

egy kis torna...na ezt neeeeeee


Nem, nem gyúrok semmire, csak sétálni akarok, csak nyugalmat szeretnék, nem turbó izomcicába átmenni, aki naponta tolja a popsi-izomfejlesztőpózlefelgurut, karcsúsági becsípődésben szenved, mert ez nem érdekel, milyen izomcsoportra hogy izémizéljél és mennyit. Nem érdekel a fogyás, de hiányzik a mozgás, rengeteget dolgozom, sokat vagyok gép előtt. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ilyeneken kattogjak és kimérjem a paradicsom mellé a tojásfehérját meg a zöldborsót... Ilyen butított verzióban jó lesz ez nekem. :)

Szóval ma megvolt az első alkalom, és ez most jól feldobott. Megírtam ezt a bejegyzést arra az esetre, ha elcsüggednék és vérszemet kapnék, ha lemegy pár kiló. Nem baj ha lemegy, de nem ez az elsődleges célom, csak meg akarom nézni a WD-t és nincs rá kapacitás, hogy közben ne legyek multitask. Ennyi. Na, akkor ezt így tisztáztam és írásban felhatalmaztam magam. Legfeljebb januárban gyűjtést rendezek, ha új ruhatárat kell vennem. :)

Szóval hajrá Pandi!