2018/04/15

Az elgondolkodás művészete


Pörgetem a netet, éppen azt tervezem, hogy megkezdett filmes projekjeimen dolgozzak, míg arra készülök, és szemfülesen anyagot gyűjtök a leendő regénysorozatomhoz is, és próbálok szimultán olvasni némi kortárs irodalmat is, nos belefutok egy címbe, amit egy filmessel készítettek és amit kiemeltek az interjújából:
"Elgondolkodtatni szeretnék"
Én tényleg nem akarok megbántani senkit, de ettől a kiáltványtól arcidegzsábát kapok, nem gondolatokat. Az ég szerelmére, ne akarjunk már elgondolkodtatni, ahhoz mindenkinek van saját joga, azt hadd csinálja már az ember befogadóként privátban, ne felkérésre és provokációra. Annyira unom a provokációt. És szeretem eldönteni, hogy min gondolkodjak el. Úgyhogy akar valaki elcseszett marketinget a magyar filmjéhez, csak ennyit kell mondania, és garantálom, hogy a kutya nem lesz rá kíváncsi. A közönség nem egy homogén massza, amit meg lehet gyurkálni, ha kész a film.
Egy filmes meséljen képekben, meséljen nekem, nyűgözzön le, adja nekem a szívét, lelkét, haljon bele a saját kurva filmjébe, de ne mondja azt, hogy el akar gondolkodtatni engem. Mert sarkon fordulok, és megyek oda, ahol kapok olyan történetet, amiben elmerülök, és ahol tisztelnek annyira, hogy ne akarjanak grabancon csípni elgondolkodtatásügyi minisztériumokból, ne követeljenek rajtam semmit az intellektusomból és ne nagyképűsködjenek ezzel a kijelentéssel, mert a film művészete összetett és a közönséget nem árt megtisztelni azzal, hogy megvárjuk, elmondják maguktól, milyen elgondolkodtatót alkottunk.
Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy a regény, amit írtam, elgondolkodtatni íródott, nem azért, hogy szórakoztasson, hogy átkapcsoljon egy másik világba és csupa kalandokba keverjen, és a többi. Hanem azért íródott, mert ez művészet ám, én tudom a frankót, és te meg gondolkodjál rajta, ha meg nem érted, vess magadra, hülye maradsz. Hát nem! Mélységesen felháborít a befogadó közönségnek ez a típusú megközelítése, a tiszteletlenségnek egy mélyen rejtező formája, amilyenné az ego és az önelégültség  tesz egy alkotót. Szóval felidegesít ez a mentalitás.
És hogy miért olyan bazira halott a magyar filmek nézettsége? Miért nem érdekli a magyar film a közönséget?
Két okból: a nagy átverések miatt, sokszor kapunk mást, mint amire az ember normál viszonyok közt számítana alaphangon. Becsapnak, kisumákolnak minket, kilavíroznak, nincs igazán kiadós és ütős filmünk, néha egy laikus is érzi, amikor lecsapnak a nagyjelenetkből, nehogy drága legyen, bátortalan erőlködések, langyos víz és betöltetlen kategóriáink vannak, néhol dögunalom, máshol némi kedves siker becsúszik, de komoly gondok vannak a minőséggel, a természetességgel, az izgalmakkal. Nem azt kapjuk, amit néznénk, ki kell mondani, ez van. Ahol lehet a Viszkisről romantizált mozifilmet csinálni, de nincs filmünk Toldiról, Mátyás királyról, Zrínyiről, Zrínyi Ilonát említeni se merem, mert elkövette azt a szentségtörést, hogy "csak egy nő", és külön hátrányokkal küzd, ami azt jelenti, hogy száz év múlva se lesz róla magyar film. Lehet a Kincsemről egy egymilliárdost forgatni, ami egész nézhető volt, de kiütött a nyeregből egy történelmi film lehetőséget, ami tényleg a lóról meg Blaskovicsról szólhatna, úgy ötszáz évre saccolom, hogy újra hozzányúljon valaki a témához. Szóval elsült egy ágyú, miközben köze nem volt a történelmi hitelességhez, és oké, tudjuk, kalandfilm, kosztümös meg modernizált, de emberek, az ég szerelmére, se kínálat nincs, se minőség. Hol vannak azok a filmek, amiknek már régen el kellett volna készülniük? Hol vannak azok a filmek, ahol a nőket nem butuska cicababként kell kinevetni? Hol vannak a történelmi filmek? A komolyan vehető krimik? Észrevettétek, hogy nincs mesefilmünk, fantasynk, sem rendes rajzfilmek? Ja van egy, vagy kettő? Még nem mutatták be...
Szóval ez az első ok, nem azok a filmek jönnek, amikre szeretnénk beülni a moziba. Ennyi.

A másik ok pedig, hogy el akarnak gondolkodtatni már a premier előtt és ettől nyílik a bicska a zsebében mindenkinek, aki tényleg gondolkodik, mert azt szeretjük bejelentés és kikövetelés nélkül megélni és csinálni, rohadtul zavaró, ha a nyakunkban lihegnek közben. Ez a legrosszabb marketing, az alkotói követelőzés.
Úgyhogy ne számítsunk nagy közönségre, mert ha a film nem szórakoztató, csak gondolkodtatni akar, nem a közönség szeretete vezérelte az elkészülést, nem a tisztelet, hanem az alkotói ego, akkor arra a kutya se kíváncsi. Nem, a magyar filmek elgondolkodtató szándékaikkal egyáltalán nem szórakoztatóak, mi több az a garancia arra, hogy bánjuk azt a másfél órát az életünkből, amit rászántunk.
Mondok valamit. Köbli Norbert, Örök tél. Fillérekből készült a Kincsemhez képest és soha egyszer sem hallottuk, hogy el akarnak gondolkodtatni minket. Egy jó film, amiben ott a tisztelet és a méltóság, csak mesél. Klasszisokkal kiemelkedik a magyar átlagból. Nem biztos, hogy azokat a filmeseket kell támogatni, akiknek milliárdok kellenek egy jó filmhez. Mi lenne, ha azokat támogatnánk, akik kevésből is alkottak már jót? Még a végén újjászületne a magyar film, és nem csak Enyedi Ildikó ragyogó fénye járná be a csillagpalettát, hanem lennének többen is.

Úgyhogy megfogadtam, egy dolgot nem akarok a forgatókönyveimmel, gondolkodtatni. Csak mesélek és kész, a költségvetés pedig egyáltalán nem érdekel. Akkor is csak mesélek,, ha sosem készül el belőlük a film. Ha így lesz, az sem az én szégyenem lesz, mert részemről megteszem, ami megtehető.

2018/04/03

MÁRCIUS - összesítő


Munkajelentés következik.

Bizáncot írtam, szerzői jegyzettel, belehúztam a véghajrában és kőkeményen kitartottam.

A fekete sas megszületett. Még fel kell dolgoznom az agyam hátsó rejtekeiben, hogy elkészült, de már hangolódom az új projektekre. Ezekről még nem mesélhetek. Ráadásul annyi van, hogy pillanatnyilag még választani sem tudok közülük.


 Így néz ki egy statisztika, amit menet közben vezettem.

Eléggé benne van a bugi az ujjaimban, úgyhogy valószínűleg írok valami mást mostantól. Valami nagyon sötétet, mert a rózsametszés ma elmaradt, ki nem teszem a lábamat ilyen szélben. Egyszerű oka van, azonnal lebetegszem tőle, főleg tavasszal, és az most nem hiányzik. Szép tavaszi időt kérek a kertben molyoláshoz. Köszi :) Ígérem, hogy fogok írni bővebb bejegyzést arról, hogyan készült Bizánc, de ahhoz idő kell még, hogy el tudjak távolodni tőle.

2018/03/18

A történelmi regények nem egyformák, de mifélék lehetnek?



   "Két tény közötti távolságot a fantázia ezer módján ki lehet tölteni, a színárnyalatok oly sokfélék lehetnek, hogy belekáprázik a szemünk."


   Egy történelmiregény írónak általában az a feladata, hogy levesse vagy erősítse a sztereotípiákat, és az üres bábok, seregek, vezérek vagy királyok mögött megmutassa, hogy milyen emberek, milyen szükségszerűségek mozogtak a háttérben. Ez egy kifogyhatatlan alapalany, ebben sajátos kihívásként tekinthetünk rá, főként, ha a történésekbe bevonjuk még a nőket is.
   Van, aki abba az irányba megy el, hogy a történelmet romantikusan kezeli. Ez nem azt jelenti, hogy a szerelmi száltól romantikus, hanem az írói ideológia – hogy így mondjam-, nem a történelmi személyekkel, hanem magával a korszakkal, annak hangulatával, sajátos társadalmi rendjével, és annak kisembereivel foglalkozik, erre építi a történetet. Ezt megteheti magában, vagy megteheti a régi mondavilágra építve is. Ha belegondolunk, a nagy néptömegek ritkán jelennek meg a történelem lapjain és pedig ezek az emberek is sokfélék voltak, de nem sokat tudunk róluk, így szabad a gazda. A kor lehet hiteles, maguk a szereplők általában – szükségszerűen − fiktívek, akik valószínűleg soha nem léteztek, míg hozzájuk hasonlók igen. Ebben van a romantika, a vadregényességben és a szabadságában. Ez nem azt jelenti, hogy az adott író ne kutatná a korokat, amikről ír, csak azt jelenti, hogy az író nem royalista, a történetvezetését nem képes az ember kilesni a töri könyvekből, a hősei egyszerű emberek és nem a nagy, és ismert alakok.
   Van olyan történelmi romantikus, ami szerelmi szállal csinálja ugyanezt, de ott az érzelmi vonal és nem az akciók okozzák a katarzist, bárhol játszódhatna, és mégsem, a bonyodalom és a mélyebb kontextus a társadalmi konvencióknál kezdődik, amit a szerelmesek legyőznek, ami által akadályoztatva vannak, majd amit valami módon áthidalnak. Ezek a regények minden látszat ellenére nem „csak rózsaszínek”, akkor jók, ha a társadalmi korrajz erős és hihető. Ha a szerelmi szál emberien van ábrázolva és kontúrozva is. Ezek nem lányregények, minden hasonlatosság ellenére talán sokkal többet mondhatnak egy-egy korszakról, mint amire számítunk. Az, ahogyan a szerelem megélhető egy-egy történelmi korban, nagyon sokat elárul arról a világról, éppen ezért ilyen regényt írni sem könnyű és ez sem kivitelezhető alapos kutatás és megfelelő korszakérzék nélkül.
   Vannak még a hard core történelmi regények, amit én személy szerint két csoportra tudok osztani. Ezek azok, amik keményen belenyúlnak a témákba, a nagy alakokba, és igyekeznek azt hozni, amit a legfrissebb történelmi kánonban megtanulhattunk, vagy amit össze tud ollózni újszerű elméletekként, de egy kicsit más perspektívát adnak, mint egy szakkönyv. Ezek személyesebbé teszik a történelmet, szinte baráttá egy nagy hőst, akit közelről megismertet és motivációt sorra veszi, ami hatalmas kihívás önmagában is, csak egyetlen fő karakterre nézve, nemhogy többel elvégezve. Ők ismerős ismeretlenekkel dolgoznak, és a fentiekből akár mindent tartalmazhatnak egyszerre, (romantikus korábrázolás fiktív szereplőkkel, vagy szerelmi szál, ami jelzi a kor társadalmi nehézségeit), mégis a nagypolitikába visznek, királyok, hadvezérek, a fennmaradt nevek és elfogadott tények közé. Itt is vannak eltérések az íróknál, ki milyen módon mesél, és ebben oszlik kétfelé az, ahogyan látom ezeket a műveket.
   Aki azt szeretné elolvasni, amit a töri órákon hagyományosan megtanult, annak is van opció, például vannak, akiknek a könyvei afféle konzervatív történelmi regények, hűen tükrözik a tényeket, de szaklapszagúak, ami ékes példája a konzervatív leckék felmondásának. Aki ezzel a technikával dolgozik és minden felelősséget a történészek munkáin hagy rajta, mert ő írónak vallja magát elsősorban és nem történésznek, az egy teljesen elfogadható koncepció. Itt megjegyezném, hogy sokan hiszik az olvasók közül, hogy ez a történelmi regények írásának a módja, de ez nem így van. Ennél nagyobb a műfaj perspektívája.
   Mert vannak újszerű felfedezők, és egy kicsit mélyebb, elgondolkodhatóbb művek is, ahol az életszerűség és a történések kalandos megvilágítást kapnak, és amiből, ha így történt volna, az ismert történelmi tények is úgy maradnak fenn, ahogy azok éppen vannak. Tehát szó sincs róla, hogy az ember szembemenne a tényeknek, ez egy történelmi regényeket író alkotónak sosem szándéka.
   Ha kíváncsi vagy rá, elárulom, hogy Bizánc is ide tartozik, hogy ez érdekesebb legyen, bevontam ebbe az egész folyamatba a nőket. Erre nagyon egyszerű okom volt. Az egy dolog, hogy méltatlanul elhanyagolt téma a nők élete és tevékenységei, de azért ne feledjük, régen is a világ lakosságának a fele nőkből állt. Egyáltalán nem mondhatjuk, hogy nem gyakoroltak hatást az eseményekre, és azt sem mondhatjuk, hogy egyformák lettek volna. A nőknek is van joga egymástól különbözőeknek lenni, mint ahogy a férfiaknak is. Másfelől azt se feledjük el, hogy a történészek kezét megköti a tudományos keret, és a fiktív elemek bizony szükségesek egy történelmi regényben is, ki kell tölteni a logikai láncokat a tényelemek között, lehetőleg valami életszerű, hihető vonallal, ami beillik a korszakba, és egyeztethető a hűen ábrázolt szereplők jellemével is. Ha innen nézzük, a tények közötti üregeket a történelmiregény író következetesen megtölti élettel és ettől, valamint az életre kelt szereplőktől szinte megelevenedik a világ. Ez a cél, és ez a legfőbb katarzis okozója is, − részemről ebbe komolyan hitet vetettem −, hiszen a szövegek soha nem rugaszkodnak el annyira a valóságtól, hogy azokból ne lehessen egy nap kihozni a dramaturgiai szempontú katarzist, még akkor is, ha legfeljebb a fő karakter hősi halála a végszó. Mert a történelemben mindenféle alakok megfordultak régen is, az alattomos bajkeverő férgektől a hősökig, az egyszerűektől a bonyolultabb jellemekig, a gerinctelen árulóktól a keményfejű önfeláldozókig.

   A történelmi regény reneszánszát éli, az emberek igénylik a múltról való tudást, és az azzal való ismerkedést, a régi korok problémáinak és embereinek meglátását, amihez egy történelmi regény szinte csudával határos módon közelebb visz. Élmény ez, valódi időutazás.
Ugyanakkor a regény írója nem történész, nem szakmunkát ír, hanem élményt, történetet, mesét. Ami azonban nagy erőssége, hogy ad egy fókuszt, amivel bizonyos kérdésekre, korokra és személyekre, felhívhatja a figyelmet, ezután már az olvasó dönti el, hogy szeretne-e még hitelesebb képet kapni mindarról, amiről, és akiről olvasott. Szabad tovább gondolkodni és érdeklődni, szabad aztán történészek munkáit is elolvasni, ami szintén nagyon érdekes lehet.

   Végül pár mondat Bizáncról:
   Ez egy hard core történelmi regény, aminek szereplői szinte egytől egyig történelmi szereplők, nem kitaláltak, valóban éltek, és ami róluk tudható, mindaz szerepel a történetben.
De ne feledjük:
Két tény közötti távolságot a fantázia ezer módján ki lehet tölteni, a színárnyalatok oly sokfélék lehetnek, hogy belekáprázik a szemünk.
   A spártai származású Hérakleiai Anasztáziáról, aki egyébként Theophanó néven uralkodott a Kelet-római birodalomban, és a későbbi Bolgárölő Bazileiosz császár anyja volt, még egy wiki oldal sincs. Az ő története is ilyen, mint amit fentebb írtam, ezen az oldalon találhattok a történet szempontjából fontos karaktert, akit Niképhorosz Phókasznak hívtak, és szerepel a regényben. Jól látszik, hogy Theophanóról nem sok szó esik.

   A Bizánc trilógia tehát Anasztáziáról, avagy Theophanóról szól (szokás volt uralkodói nevet adni az embereknek Bizáncban, ha császári rangra emelkedtek, ezért van két neve), és a történet nem mellőzi a magyarok akkori történelmét sem. Megtalálhatjátok benne például az ifjú Géza fejedelmet is.
    A regénytrilógia első két része itt rendelhető a kiadóm honlapjáról, (itt bele is olvashattok), nemsokára érkezik a befejező, harmadik rész is:



Pandi voltam, remélem tetszett a bejegyzésem, ha igen, köszönöm, ha megosztod!





Az írói oldalam facebookon itt követhető, mindenkit szeretettel várok:

Pandi írói oldala, részletekkel, friss hírekkel


2018/03/15

Többdimeziós művek - avagy miért és hogyan olvass Bizáncot?


Néha elmélkedem, mi lehet a sikerek titka? Úgy általában és az "ismertség" titokzatos üveghegyén túl, marketing témát ignorálva. Olyankor gyakran felfedezem, hogy kétféle lehetősége van a sikernek megszületni, az egyik, ha valamiféle hiánypótlásba nyúl bele egy alkotó, néha akkor is sikeres, ha maga a hiánypótlás esetlen munka és hagy maga után kívánnivalót. Tudnék könyves példát mondani, de ami most az eszembe jut, az szakmailag annyira nívótlan, hogy nem vagyok hajlandó leírni se a nevet, se a címet. Mégis sikeres, mert a lényege az, hogy valamiféle hiányt pótol az olvasókban, és hat az érzelmekre. Szuper,néha megesik, hogy ez elég.

A nívótlan hiánypótlás problematikája is igen érdekes téma, de arra most nem megyek el.

Van azonban néhány olyan mestermű és köztük klasszikusok is, amiken azt veszem észre, hogy maga a mű az, aminek van egy rugalmassága, és persze természetes, hogy minden alkotás mindenkinek mást mond, ezt a tudósok már tök jól körüljárták az esztétika tudományában. Ugyanakkor volna ide egy aprócska észrevételem, ez pedig a többdimenziós mű - mert jobban nem tudom megcélozni a mondandót -, egyszóval annak a sikere egy izgalmas kérdés és van pár gondolatom hozzá.
Amikor egy regény esetéről beszélünk, - hadd maradjak a szakmánál, de szerintem a művészetek összes alkotására igaz lehet-, olykor felmerül a rétegek kérdése, felszínesebb és mélyebb mondanivalók, amibe bekavarnak a zsánerek írástechnikai jellemzői meg még azoknak a sajátos kikeverése is egy alkotó által. Egyszóval azt nevezném igazán többdimenziós műnek, ami egy adott zsáneren belül, amibe kényelmesen beilleszthető, tud hozni olyan jellegeket, amitől másként lehet olvasni különböző szempontok szerint. Minden olvasó mást talál benne lenyűgözőnek és ehhez tartalom kell, vastagon. Na, ezért kell egy írónak széleskörű műveltség.
Mást mond hát a mű egy idősebbnek, egy fiatalabbnak, mást egy romantika-kedvelőnek, aki romantikusat lát benne, mást egy történelmit kedvelőnek például, aki azt látja benne, és mást egy kaland-kedvelőnek, aki a cselekmény pörgését látja, és szeret izgulni a karakterekért, akiket fordulatokkal és csavarokkal kísérhet el a sztoriban. Tehát a többdimenziós mű a felszín és a mélyebb rétegek, és mondanivalók mellett valójában egy olyan alakzat, amit több módon meg lehet világítani az emberi értelemmel. Vagyis amikor olvassuk, több dimenziót felfedezhetünk egyetlen történetben.
Pont így látom a filmeket is, ott is a legjobbak közt azokat tartják számon, amiben nem csak a filmművészeti, eszköztári jellegek precízek, hanem a mű szerkezete rétegelt, maga az egész mű mondanivalóstól és látványostól, összhangban láthatóan sokoldalú. Nézheted ennek és annak is, ahogy éppen kedved van. Na, azok a legfrankóbb alkotások.
Például a 300 című film történelmi alapú, mitológiai utalásai miatt egyenesen fantasy is lehetne, és csak mondom, hogy filmművészetileg is egy egyedi alkotás, zseniális képekkel. Ha egy film cgi ide vagy oda, minden kockája olyan, mint egy tökéletes műalkotás, az elismerést érdemel, akkor is, ha túltolták a művért, amivel szerintem ellensúlyozni akarták a realitás felé a misztikus, mitológiai áramlást a filmben. Szóval többdimenziós mű, nem csak az az egyszernézős.

Persze lehet azt mondani, hogy feltaláltam volna a spanyol viaszt, azt azért nem hinném, de szerintem ezen érdemes elgondolkodni, mert sok esetben látok merev befogadói elvárásokat, olvasói, filmnézői részről, akik nem tudják, hogy mit néznek, vagy mit olvasnak. Vagy van egy elképzelésük az ígéret után és egyszerűen nem bírják elengedni, azt akarják látni, olvasni, nem azt, amit elé tesznek. Ez marha kellemetlen. Mint egy díszvacsora-meghívás, ahol aztán úgy érzed, hogy kaját nem kapsz, mert csak homár van és nincs pacal. Vagy lehet, hogy a kisbetűs részben az van, hogy hozott anyagból, szóval a felszínes figyelem és a félreértések, merev elvárások okoznak nagy elégedetlenségeket. Ők azok, akik aztán csalódnak kitűnő művekben, és nem azért, mert az a mű nívótlan volna, - azokban csalódni tökéletesen jogos-, hanem azért, mert ezek a belső megvilágító fókuszok nem a helyükön működnek. Mert nincs azzal gond, ha valaki nem szeret egy zsánert, kerül témákat, vagy nem szereti a kaszabolást, szexet, kegyetlenséget egy történetben, de akkor tudja magáról azt, hogy azt a fókuszt ő nem használja és kész. Nincs azzal baj. De utána ne nyafogjon, hogy valami szar. Legyen elég, hogy neki nem a világa és kész. Olyan sok jó alkotás van minden területen, hogy érdemes ezeken belül  azokat szeretni, amiket kedvelünk és ha kirándulásra indulunk a komforton kívülre, akkor azt a helyén kezeljük, jogtalan lehúzások és fújjolások nélkül. Mert a szubjektum egyedi és a művek is azok, a kettő meg találkozik, merítsünk élményt magunknak, szellemi táplálékot jó szívvel.

Ha kíváncsiak vagytok, a fentiek tükrében elárulom, hogy Bizánc például nem "csak" egy történelmi regény, megállja a helyét akkor is, ha valaki romantikusnak olvassa, - ez a fiúkat ne riassza el, nem cukormázas-, de úgy is nézhető, hogy kalandregényként veszi a kézbe az olvasó. Egyszóval olvassátok, szeretettel ajánlom mindenkinek, kivéve aki gyűlöli a történelmet, a  nőket, a szexet, a frankó harci jeleneteket, meg az intrikákat. Mert hát ezek is vannak benne, de azt garantálom, hogy nem ok nélkül, a cselekmény mindent alátámaszt.




 Ez a mosolygós itt tényleg én vagyok, csak azért, hogy nehogy valaki rám fogja, nem vállalom az arcom. ;)

2018/02/27

FEBRUÁR- összesítő


Íme a sikernaplóm, ami érdekes módon februárban csendes lesz. Mivel "csak írtam" és ezek azok az átmeneti szakaszok, amik meglehetősen eredménytelennek látszanak. Ugyanakkor nem azok. Duzzad a történet, de még nincs készen.

A nagy tervekről meg felesleges beszélni, majd akkor nyilatkozom, ha sikerül valami.

Nehéz ez a hónap, csendes, máskor őrültekházás, utána betegeskedős. Megint benne vagyok fél lábbal valami torokgyuszi-félében. A telet továbbra is átlábadozom, forró teázom és és próbálok Bizáncommal alkut kötni, hogy lécci haladjunk.
Vannak szövegek, amik könnyedebbek és az kifolyik a kezem közül, de Bizánc nem ilyen. Alaposan megdolgozok vele.

Az elmúlt hetekben cirka 40-50 A4-es oldalt írtam, és nagyon kevésnek találom, de hátha lesz ez jobb is.

Annyi bizonyos, hogy március 31.-én eldobom a pennát. Addigra ugyanis el kell készülnöm. :)
Március végén tervezek egy negyedéves összefoglalást, egy csomó eredménnyel. Most rohanok vissza Kaganhoz, mert vár.

Áprilistól pedig nagy terveim vannak. Remélem azok is összejönnek, mert az év hátra levő részében sem fogok ám lazsálni. De ezekről később! :).

2018/02/01

JANUÁR - összesítő


Sikernaplót vezetek. Igen, szükségem van rá, mivel érdemes követni azt, mi valósul meg a tervekből az év folyamán. Egy író könnyen elfelejti mennyi mindenen dolgozott egy év alatt, ezt kiküszöbölendő, úgy döntöttem, hogy havonta írok egy beszámolót arról, mit alkottam egy hónap alatt.

Nézzük!

A személyes szférámmal kezdeném, mivel év elején, nevezetesen január 10-11.én gyermekem nekiveselkedett a félévi vizsgáinak. Ez már a korábbi hónapokat is meghatározta, így a privát berket eluralta a 6. osztályos tananyag. Na, hát jól megtanultam, úgy tűnik, hogy a gyerek is. Sikerült hozni egy négyes fölötti átlagot, amit elszúrt, az nem is annyira a gyerek sara, mint az enyém. Sebaj, év végére feltornázzuk azt is. Ez lényegében két darab hármas jegyet jelent, minden másból jöttek a 4-es 5-ösök, amivel tekintve érdeklődésünket a tananyag iránt, alapvetően elégedett vagyok.

Voltak izgi dolgok is, orvoshoz járással, mert a karácsonyi kólikás állapotom csak nem akart javulni. Arra is rájöttem, miért nem szeretem a telet. Én ugyanis végiglábadozom. A telet. Azért, mert nem bírom. Rám néz, és én lázas leszek, fogfájós, lesántulok, vakarózom a sok ruhától, és úgy kifehéredek, hogy a sötétben is látszom. Ezek nekem olyan nyűgök, amiket baromi rosszul viselek. Viszont bekuckózni szeretek, ez az írásidőszak nálam, ami a vizsgák utáni időben rám is köszöntött, nos, végre elkezdődött. Ilyenkor a napok röpködnek a fejem fölött.

Például pihentem egy egész napot.
Banki ügyintéztem.
Olvastam.
Írtam.
Találkoztam a két barátnőmmel - ami nagy szó, és fontos.
Matek versenyeztünk - ez a Sziporka, egy netes cucc, de szeretjük.
Szóval írok, és éjjel írok.
Persze, persze, tudom, ez a legfontosabb, hogy mit és mennyit.

Nagyjából 300-400 ezer karaktert írtam. Ebben azért mindig akad húzni való is, de attól nem ijedünk meg, hibázni szabad. Utána javítani is.
Bizánc készül, de nagyon nehéz móka. Ugyanakkor szeretem a kihívásokat, nem futamodok meg.

Ennél bővebben jelenleg nem kommentálnám a dolgot, az biztos, hogy nagy terveim vannak februárra is, amint biztosan végeztem ezzel is meg azzal is, majd jól kimondom, ha kész. Addig tabu.

Ahogy a film téma is tabu most ebben a hónapban, és más folyamatában álló projektek is. Itt az eredményeket akarom vezetni, nem azt, hogy mi nem sikerült és miért. Részemről beleteszek mindent, ez nem kétséges. A többin meg nem bánkódom - ami nem sikerül, az egy lecke arról, hogyan ne csináld. Na, így nem kell, már az is fontos infó. :)

Most ennyi. Amit itt leírtam, magamnak szól elsősorban, hogy év végén könnyebb legyen kimondanom, hogy csináltam valamit idén is. Ezt ugyanis érdemes naplózni, mert a siker egyik titka az, hogy tudom, hol járok az úton, hogy lássam a következő lépést is. :)

2018/01/25

Miért nem örülnek az írók annak, ha ellopják a könyveiket?


Egy dühöngés margójára. Avagy elmondom én néktek, hogyan készült Bizánc...


Gyakran szóba kerül az olvasói felületeken a letöltögetés, hogy az miért lopás, és mi a baj azzal, és miért nem lehet ingyen az a könyv a mai világban? (WTF?) És miért nem lehet "csak 300" forint egy e-könyv? Meg miért nem örülnek az írók az internet nagy lehetőségeinek gidres-gödrös bugyraiban, hogy most aztán nagyon tudnak ám reklámozni ingyen a bloggerek, meg ott van a net, amin a hírnév terjed, mint a pestis a középkorban.
Ejha! Vannak gubancok. Bogozzuk ki egy kicsit!

Előbb nézzük meg az írói munka részét a mérlegen:

Amikor nagyjából 15 évvel ezelőtt elkezdtem Bizánccal foglalkozni, nem kaptam ingyen könyveket, beszereztem a könyvtárból, és megvettem, komoly szakirodalmat tartok itthon. Ez körülbelül 200 kötetet jelent, ami korántsem végleges. Ez mind megvan, de a könyvtárba is sokat visszavittem, mert nagy részük bár szerettem volna beszerezni (pénzért), megvehetetlen volt. A mai napig kapok ezekre a kötetekre értesítést, ha beesnek egy antikváriumba, hogy potom 8-15 ezer forintért akár beszerezhetem, most és mindörökké. Igen, jól látod. Ritka, régen kiadott szakirodalomról van szó és igen, használt, és igen, van, ami 15 ezer forint lenne. És nem tudod megvenni a 3. napon, mert elviszik az orrod elől, és ez komoly. Ma ennyiért is fogynak könyvek, még ha alkalmanként is.

No de nézzük, hogyan folytatódik ez a dolog?
Felvázolom a vázlatokat, jegyzetelek, megtanulok ezer más momentumot a történetemmel kapcsolatban, és az írásról is eközben, ami egy írónak, aki komolyan veszi ezt a szakmát, nagyjából tíz év gyakorlás. Ez idő alatt kidobsz rengeteg szöveget és ingyen is megpróbálsz bejutni megjelenésekhez, igen, hogy kinyomtassák, amit írtál és nem kell fizessenek neked érte. Mi több, van aki fizetni is hajlandó, hogy megjelenhessen és megkapja az író titulust - de errefelé ne kanyarodjunk el. Szóval legkevesebb cirka 5-6 millió karaktert megírhatsz, mire bejutsz egyáltalán ebbe a stádiumba, de ennek a többszöröse valószínűbb. Aztán végre találsz egy kiadót! Szuper! Ez mindenkinek a nagy álma.
Oké, az. A befektetett munka azonban nem térül meg sehogyan sem.

Miért?
Mert egy kézirat a kiadónak sem ér többet egy első könyvestől, vagy úgy általában sem egy átlagos havi fizetésnél, (vagy még annyi se, lenne, aki körberöhögne ennyiért) addig, amíg el nem kezd fogyni rendesen. Ez a rendes fogyás az első öt könyvnél reménytelenül kevés és a kiadónak is csak befektetés. Szóval csak abba fog befektetni, akiben hosszú távon lát lehetőségeket és bízik benne, hogy felfedezik az olvasók. Ez baj? Dehogyis. A kiadóval nincs semmi gond, csak egy kéziratért tud fizetni, az elmúlt 15 évért nem.

Mi történik?
Számolj! 15 év munkával nagyjából annyit kerestél, hogy havonta egy kávét kifut és nem többet, de azért nem adod fel, igaz? Persze, hogy nem! De egy író is megveszi a könyveket és olvas, sokszor a munkája is megköveteli. Mégsem töltöget, pont azért, mert tudja, hogyan áll össze a rendszer.

Jön az olvasó. Kedves, aranyos, nincs pénze, blogger, de nem jó neki csak a papírkönyv. Ahan. Az nekem is pénzbe kerül. Összekuporgatom a konyhapénzből, egy hétig vajas kenyéren élünk, mert a kávépénz már elment hideg vízre, megveszem neki, elpostázom, benne van 3 ezer forintomban csak ez az egy akció, még nekem is akciósan.
Elolvassa.
Aztán ad rá nekem 3 csillagot és ír egy bejegyzést, ami kritikán aluli, tele helyesírási hibákkal, és buta prekoncepciókkal, ami alapvetően azt mutatja, hogy nem értette az egészet, és hát mondjuk ki, buta a szerencsétlen. Kösz. Ezt akkor hagyjuk is, nagyjából 0 darab olvasót (vagy inkább minuszokat) hozott nekem 3 ezer forintért.
Így aztán az embernek elmegy a kedve az ilyen hülyeségektől, hogy bloggereknek adjon könyvet, mert minek? Tudod mit? Aki szeretné ezt a könyvet, hát majd megveszi, pénzt ad érte, ír róla, ha akar, nem, ha nem akar, és elolvassa, ha és amikor csak akarja. Mert erre én nem érek rá, van fontosabb dolgom is. Mondjuk írni, mert a kávépénz is kell.
(Voltak kedves bloggerek is, akik ugyanis így csinálták. Nem nyígtak ingyenkönyvért, elolvasták és írtak szép értékeléseket, nem azért, mert erre kértem őket. És igen, vannak könyvek, amiket én gyújtósnak se használnék, megesik, hogy ezekről is ilyen szépeket írnak. A bloggerek olvasók és nem ismerik a könyves szakmát - kevés kivétellel.)

Aztán jön a másik olvasó, hogy nem érti, miért nem lehet egy pár művet ingyen a rendelkezésre bocsátani, mert hát az olyan jó reklám az írónak. Nem az. Két okból. Ha ma  itthon valami ingyenes, az csak szar lehet  - téves prekoncepció, de él. Mint az is, hogy magyar, akkor csak szar lehet. Nem attól rossz valami. Hihetetlen ez a beszűkültség, amiben észrevétlen élünk.

A másik, hogy ellopni jobban esik. Igen. Letölteni és dörgölni a tenyerünket, hogy hasznot csináltunk magunknak, ma ebben az országban mindenkinek hizlalja a máját, ez a hiénaság egyre elterjedtebb, és a tolvaj is kiáll és megkérdezi, mi ezzel a baj? Nem érti. Nem szégyenkezik, nem nézi a munkát, ami a dolog mögött van. Ahogy le lehet tölteni azonban millárdokért készített filmeket, amiket a mozikban játszanak világszerte, és ott termel egy kis bevételt, az író az író-olvasó találkozókon nem kap mozibevételt, de még csak latin táncokat se fog bemutatni alamizsnáért  tíz olvasónak, akik hajlandóak felemelni a feneküket és elmenni az eseményre, mert neki a végterméke a könyv. Ahogy a zenészek a koncertekre eladott jegyekből elvannak, amikor a zenéjük népszerű és ingyenesen elérhető lesz, (de pengetnek jogdíjakat a rádiók is), attól az író még sokkal jobban ki van szolgáltatva annak, hogy megveszik-e a könyvét, vagy sem. Mi több, csak és kizárólag ennek van kiszolgáltatva a kiadójával együtt.

Szóval tisztázzuk, az elmúlt 15 évem munkáját, aminek egy regény úgy lett az eredménye, mint a jéghegynek az a bizonyos, kicsi csúcsa, ezt a büdös életbe nem tudja nekem megfizetni senki. Senki. De nem is kell azzal jönni, hogy de akkor minek csináltam, mert ettől is falra mászok. Mert csak, azért! Mert ezt akarom csinálni, és senkit és semmit nem hatalmaz fel a szerelemből készült munkám ellopására az, hogy megcsináltam volna akkor is, ha nem jut el senkihez. Az olvasó ezt nem degradálhatja le, nem nézhet le, amiért a szellemi munka szántóvető részét megcsinálom mások helyett, és felkínálom elolvasásra egy szórakoztató formában a legnagyobb tisztelettel és szeretettel. Mert így van rendben. De nem tűröm, hogy szemen köpjenek.

Mert ha valaki ezek után lehúzza az n-core-ról a könyvem és azt merem neki mondani, hogy izé, ez bocsi, de lopás ám amúgy, és nem az az én kávépénzem már, amit te ilyenkor ellopsz, mert az már a hideg vízre valóm, ami sokkal nagyobb létszükséglet... szóval, nehogy már még azt kapjam ezek után, hogy mit feszelgek?

Kezdjük ott, hogy nem feszelgek, mert nem tudok mit tenni. Igazából hallagatok, de ahol látom, hogy nagy a hang, ott szólok, hogy ácsi azért. Legyél boldog vele, ha lopva jobban tetszik, de azért, ha már csíped, amit írok, néha vedd már meg papíron is, vagy e-ben meg ajándékba. Merthogy nem vagyunk barik, és nem hívtalak vendégségbe. Nem vagyunk senkik egymásnak, idegen vagy nekem, és én a szívemet teszem eléd, elvégeztem egy munkát, és sírva görnyedtem fölötte éjszakánként éveken keresztül, míg neked nagyjából 3 óra, míg elolvasod. Aztán más után mész, eldobsz, mint egy rongyot, miután ingyen kihasználtál. És ez nincsen rendben.

Ami pedig a netes reklámot és jó hírnevet illeti, nagy tévedések dívnak itt is. Mert az internet irdatlan reklámszemetei közül az éppen belefulladó író a kis kétezer forintos fb hirdetéseivel, (amire szintén csak ráfizetni lehet) nem nagyon tud szóhoz jutni a bulvár, az álhírek, a cukicicák, névnapos virágkosarak,  a herevasalás meg a mindenegybenblog-féle idült ostobaságok mellett. Szinte méltatlan hely ez egy írónak, komolyan mondom! Úgyhogy a netes hírek instant gyorsasága mellett, ha szól is valami rólunk, írókról, könnyen feledhetővé, kihasználhatóvá és eldobhatóvá váltunk, akik ha eltelik így még egy kis idő, már ingyen sem kellenek majd, mert a hobbiolvasók jobban kiszolgálják az egyre silányabb közízlést, mint azok, akik komolyan veszik a szellemi értékeket és a minőségi szórakozást.

Ja, hogy örüljek, ha olvasnak? Örülök. Ja, hogy nem keresek vele egy petákot se? Bocs, de engedtessék meg, hogy ennek az elmúlt 15 évnek a távlatában, az írói karrieremre elköltött összegek, az időm és a befektetett munkám megtérülésének arányában, mi több, ennek fényében ne örüljek. Mert így is bukta. És ha szerelemből csinálja az ember, attól még simán éhen lehet halni így, miközben az ember szétdolgozza a fejét a lelkét, a testét - ingyen. Szóval annak nem örülök, jó?

Ha pedig szereti valaki a könyveket és a legjobban akarja támogatni tudatos olvasóként, (akár vidéken is, ahol még könyvtár sincs,) a kedvenc kiadóját, a kedvenc íróját, akkor elárulok egy nagy titkot. A kiadóktól lehet rendelni a webshopokban, szinte fénypostával, (egyik nap rendeled, másnap megkapod) sokkal olcsóbban és kedvezményesebben, és azzal bizony támogatod a könyv készítőit, az írót, a szerkesztőt, aki segítette, és még sok más embert, akik dolgoztak azzal, amit a kezedbe veszel. Gyakran akkora kedvezmények vannak és ezerszer jobban megéri itt venni, mert ha megnézed, rájössz, hogy egy könyvtárközi kölcsönzés is többe kerül. Úgyhogy gondoljátok meg!

Kedves Olvasó, kérlek becsüld meg a könyveket, amit olvasol és az írókat, akik írják azt, meg a kiadókat, akik lehetővé teszik ezt egyáltalán. :)

Köszönöm!